Üzenet, 1941 (1. évfolyam, 1-6. szám)

1941-05-01 / 2. szám

gyünk mi elég erősek? Mi akarnak tőlünk?” Vasárnap szeretnétek egy kicsit pihenni, de nem tudtok. Beszélgetni kezdünk. Ti meséltek. En hallgatok. Még vigasztalni sem tudlak Benneteket. Ha megkockáztatok egy-két közbeszólást, türelmetlenek lesztek. Azt mondjátok, hogy már nem hisztek senkinek. Elkeseredetten sziszegitek, hogy a paraszt csak arra jó, hogy megdögöljön. Fiatal emberek. Húszévesek. Barátaim. Megdöbbenek, nem tudok szólni semmit.' Ennyi keserűség, ennyi elfojtott düh. Mi lesz ebből? Ti viszont most már megint egyhangúan, lemondóan, szárazon tovább beszéltek. Szidjátok a töméntelen munkát. Reggeltől késő estig megállás nélküli állandó munka. A kereset? Semmi. Napi 1 pengő 20. Fiatal erős embereknek. Mit lehet ebből venni? Még száraz kenyérre is alig jut. Aztán haza kell adni a családnak is, mert még kis gyerekek vannak, vagy már az apátok öreg és munkaképtelen. Pedig Ti szeretnétek egy kicsit a szomszéd faluba menni, a lányokhoz.

Szeretnétek, ha szép ünneplő ruhátok lenne. Szeretnétek menni egy kicsit szórakozni is. Fiatalok vagytok. Úgy érzitek, jogotok van hozzá. S mi lett veletek később? Megházasodtatok. Gyereketek lett.. Kezdődött elölről újból az egész.

Téli este. Együtt ülök Veletek, öregebb Barátaim, a szobátokban. Egyszerű berendezés. Két-három ágy, egy asztal, lóca, székek és egy “komót”. A gyerekek a kemence sutjában szundikálnak. T: beszéltek.

Beszéltek nekem a bajaitokról. Válaszolok. Vitatkozunk. Segíteni akarunk egymásnak. Bevallom, sokszor kétségbe voltam esve. Annyi mérhetetlen szenvedést, hiábavaló munkát és közömbösséget láttam. Csak néha, mikor már nagyon fájt, szorítottátok össze fogatokat, öklötöket és rettenetesen halkan, sokatmondóan sziszegtétek: “Hej, azok az urak...” Aztán beszélgettünk a nyári eseményekről. A munkátokról. Arról a szakadatlan, mindent felörlö, meggörnyesztö munkáról. A harcról a munka megszerzéséért. Mert még ez is nehéz. Annyira nehéz, hogy nem is találtátok meg mindig a saját falunkban, hanem tarisznyát vettetek és útra keltetek. Húsz-huszonöt kilóméternyire mentetek a hegyekbe követ vájni. Családotoktól távol, kenyéren és ritkán szalonnán, heteken keresztül főtt étel nélkül dolgoztatok napi egy pengő 50-ért. Ebből kellett még hazavinni a családotoknak is egy kis pénzt, hogy tovább tengethessék ök is szegényes életüket.

Beszélünk az aratásról és a cséplésröl, mint minden év legnagyobb és legfontosabb eseményéről. Sikerült-e? A válasz lesújtó. Ekkor reméltétek megkeresni legalább azt a terményt, ami egész évi kenyeretekhez kell. Két hónapot időben, de éveket energiában adtatok erre a megállás nélküli örült munkára. Két hónapon át dolgoztatok kora reggeltől késő estig, napi 18-20 órát. Kint a mezön aludtatok. Miért? A kenyérért. Meg tudtátok-e keresni? Nem. Ha már minden jól ment, kerestetek 8-10 métermázsa vegyes terményt. Mit jelent ez kenyérre, ahol 3-4 éhező száj kéri, követeli könyörtelenül. De akinek még nem volt szerencséje és nem tudott

9