Üzenet, 1941 (1. évfolyam, 1-6. szám)
1941-10-01 / 5. szám
Lelógó csizmaszárát korbácsával verdesve beszél. Igen jókat mondhat, mert g többi urak hálásan és odaadóan hahotáznak. Bizonyára most meséli el legújabb élményeit, uj «hőstetteit*. Arról beszél, tele élvezettel, hogy ijedt meg, hogy reszketett öreg bérese, mikor a múltkor levonta félhavi terményét, mert az ökrei nem akartak elég gyorsan kitérni szekerével az autója elöl. Vagy talán azt, hogy verette el azt a szemtelen parasztlegényt, aki még követelni merte a többiek előtt az aratási rész felemelését Óntelt nevetéssel húz egyet ostorával az asztal szélére. Aztán most megint ezzel az adóval. «Na, mit szóltok hozzá?» A többiek a fejüket csóválják. Nem értik, hogy miért nem akarnak fizetni. Panaszkodnak egymásnak, hogy mennyi baj van ezekkel a buta parasztokkal. És most még fenyegetőzni is mernek. Na de most majd megmutatják nekik Piszok, lázadó fajzat... A paraszt megint kopog Belülről éles hang: «Lehet». Kinyitja az ajtót és belép a szobába. Megáll, körülnéz. Kiss Antal 45 éves földmunkás. Eddig dolgozott és fizette az adót, de most háború van és több pénz kell az államnak, de a föld nem ad többet és Kiss Antal eljött maihoz, hogy halasztást kérjen. A szoba közepén az asztal körül ott ülnek bírái. Gúnyos csodálkozó és kegyetlen arcukon nem lát megértést vagy sajnálkozást. A háttérben, a falon egy poros Petofi-kép szomorkodik. A kép alatt koszorúban szép piros hetükkel irás «Éljen a magyar szabadság, éljen a haza!» A paraszt nézi a képet, betüzgeti az Írást, aztán észbe kap és szólni akar, de a főjegyző türelmetlen hangja megelőzi. Na, mit akarmár megint?» szól ajegyzö ur élesen metsző hangja. Barátunk nyel egyet. Megsimogatja a bajuszát. A keze már remeg. Nyugalomra inti magát és elkezdi. «Főjegyző ur kévém... Tetszik tudni, hogy kis darab földem és nagy családom van. Hat gyermek várta- hogy ez a kis darab föld leadja nekik azt a kenyérre valót, amivel legaláb egyszer jóllakhatnak. Ez a kis föld, ha jól teremne és mind megmaradna, akkor sem futná az egész családnak egy évre. De tetszik tudni, hogy az idén nem volt a legjobb termés se. Pedig irgalmatlanul sokat dolgoztam. Főjegyző ur...» sa hana könyörgően hal el. «Mit papol annyit»—csattan fel a főjegyző türelmetlenül. « De főjegyző ur —folytatja s szava már emelkedettebb— hát miért dolgozom? Gondoltam magamban, már mindegy, ha másra nem futja, hát legalább kenyérre lesz szűkösen. Erre ma eljött hozzám a főjegyző ur kiküldöttje és lefoglalt mindent adóba».. «Kell a pénz—válaszolja nágykönnyen— hát maga nem tudja, hogy háborúban vagyunk?» «Tudom biz én; már hogyne tudnám, mikor az én nagyobbik fiamat is elvitték. Az urak csinálták, nekem nem kellet a háború. Vittek bennünket. A fiam is egyre kérdezte szegény: Mondja édesapám, miért kell most nekem elmenni. Mit akarnak tőlem? Mit akarunk mi az orosztól? A jegyző felugrik, szemei vérben forognak. «Fogja be a száját! Azt akarja, hogy megvasaltassam? Mi köze magának ahhoz, hogy- 15 -
