Üzenet, 1941 (1. évfolyam, 1-6. szám)
1941-10-01 / 5. szám
mire kell a háború. Ne merjen tovább beszélni, mert . », s a keze felemekedik. Kiss Antal megmozdul, a naptól és munkától merev vonásaira kiül a haragos méltatlankodás. «Hát már hogyne beszélnék, mikor a fiamról, mikor rólam van szó. Igenis még egyszer kérdezem, minek nekünk a német? Ránk hozták. Minek nekünk a háború? Kiért, miért pusztul el a rengeteg ember ott valahol messze, nem is tudom, hol, Oroszországban? Aztán elküldték az én fiamat is ölni. Miért? Nem épen olyan dolgozó emberek azok is, mint mi? Mem épen úgy siratja e azokat is minden áldott reggel és este az anyjuk, mint az én asszonyom a fiát? Minket elküldték. De bezzeg maguk itthon maradtak, hogy a szegény embert tovább kínozzák, kis vagyonát elszedjék adóba». «Azt pedig vagy kifizeti, vagy elvisszük a terményét. Különben is most már eleget járatta a száját —fenyegetően közeledik feléje— Ta karodjon ki azonnal, mert lezáratom. Piszkos parasztja még lázadozik!» «De főjegyző ur — most már kiabál — mit fognak enni a gyermekeim?» «Egyék meg magát, vagy az istennyilát, mit bánom én, de a pénz az kell» «Hát pedig azt nem viszik el, még ha az életembe kerül, akkor sem! De még ezt nagyon megkeserüli majd maga, főjegyző ur!» A főjegyző felugrik, kiveszi a földesur kezéből a lovaglóostort. Magasra csapja fel, hogy erős ütéssel hulljon Kiss Antal arcára Az nézi szótlanul, mozdulatlanul még, de szemében már gyilkolva ég a harag. Az ostor felcsapódik s ahogy a falhoz ér, éles csörömpöléssel lehullik róla egy kép. A jegyző keze megáll a levegőben, az urak mind nézik a földet. Kiss Antal is előre hajol A földön az összetört cserepek alatt ott fekszik a Petöfi-lcép, alatta szép piros betűkkel: «Éljen a magyar szabadság, éljen a haza» .. Kiss Antal csak nézi a betűket, kimeredt szemekkel, mintha értelmét nem tudná felfogni. Aztán valahogy lassan köszönés nélkül kihátrál a szobából. A szobában még pár pillanatig némaság, aztán újra felcsap a beszélgetés hetyke, szemtelen hangja. Kiss Antal hazafelé indul. Nem megy be a házába, hanem leül a kapu előtt. Nem eszik. Komoran, merev tekintettel bámul maga elé. Az asszony és a gyermekek kissé távolabb tőle, nézik a férjet, az apjukat, Érzik a veszélyt. Bíznak benne. A délután nem csökkenti a nap erejét, csak még fülledtebbé teszi. Komor haragot, gyilkos dühöt szór szét a levegőbe. Az utca végén most megindul egy menet. Három nagyúri lovaglónadrágot hat kakastoll kisér. Hangos, pimaszul vidám a beszélgetésük a délután komorságában. Mellettük zörögve, nyikorogva döcög egy kétlovas kocsi, bakján két munkással és a «hitessel». Megállnak a ház előtt. A hites lassan, körülményesen lekapaszkodik a szekérről. Köszön. «A hatóságtól jövünk, gazdurara, mondja akadozva, pénzért, vagy terményért, adóra».- 16 -
