Útitárs, 1994 (38. évfolyam, 1-6. szám)

1994 / 2. szám

ÚT/TRR5 4 Háromórás autózás után érkez­tünk meg Lahr-Dinglingenbe, még éppen idejében, hogy a Szent János­ról elnevezett nyomda "házikápolná­jában" kezdődő áhítaton résztvehes­­sünk. Minden nap délelőtt negyed tízkor leállnak a gépek és a 120 al­kalmazott itt gyülekezik össze Isten igéje köré. Nem "hivatásosak" prédi­kálnak itt, a nyomda dolgozói hirde­tik az isteni üzenetet. Fél óra múlva már mindenki újra a munkahelyén van, hogy az igés lapok és kalendári­umok, könyvek és fali képek tervezé­sének, gyártásának és szétküldésének fontos feladatát elvégezze. Ebben az üzemben nyomtatják 1967 óta lapun­kat. Ebből az alkalomból látogattunk el, a Feketeerdő délnyugati szélén fekvő Lahr városkába. *** ÚTITÁRS: Zimmermann úr, ki tar­totta ezt az áhítatot? Zimmermann: Feketeerdei paraszt­­ember, aki feladta a gazdaságát és eljött hozzánk segédmunkásnak. ÚT: "Nem az Úr keze rövid ahhoz, hogy megsegítsen, nem az ő füle sü­ket ahhoz, hogy meghallgasson..." - erről az ézsaiási igéről volt szó (59,1). Határozott bizonyságtételt és világos útmutatást hallottunk. Áttűzött min­den szaván a kendőzetlen hit. Zimmermann: Hálásak vagyunk, hogy házunkban így szól az ige. ÚT: 24 esztendeje készül itt az ÚTI­TÁRS. Minden számot csodálkozva vettünk kézbe. Hiszen nem volt ma­gától értetődő, hogy a magyar nyelvet nem értő, német szedők szinte hibát­lan szövegtükröket készítettek, anél­kül, hogy a tartalomról fogalmuk lett volna. Guthmann: Csak a számunkra érthe­tetlen szavak elválasztásával ne lett volna annyi bajunk... De beszereztük a magyar szavak elválasztásának sza­bályait, ami sokat segített. Zimmermann: Annakidején, amikor úgy szedtük ki a szöveget, még ma­gam is a szedők között voltam. Ma­gunknak kellett ezt a nehézséget megoldanunk. ÚT: Hallhatnánk valamit a nyomda történetéről? Guthmann: A nyomda 1896-ban hét alkalmazottal kezdett dolgozni. Carl Schweickhardt, aki egy helyi nyomda és kiadó kereskedelmi alkalmazottja volt, vágott neki a nagy feladatnak. Mivel egyik testvére süketnéma volt, s egy svájci asszonynak itt süketnéma­­iskolája működött, hamar megérez­ték, hogy a két intézmény egymásra van utalva. Sprenger Mária a gondo­zottjainak munkahelyet keresett, kap­csolatai révén pedig alapítási tőkét szerzett Schweickhardtnak a nyomdá­hoz. ÚT: Mi volt Schweickhardt célkitűzé­se? Guthmann: Alapítónk hitvalló keresz­tény volt. Előző munkahelye "elvilá­­giasodottságával” szemben határozott "keresztény üzemet” akart létrehozni. Az alapokmány ezt így fogalmazta meg: "Ezt a házat a Megváltó tulaj­donának kell tekinteni." S mint ilyen­nek, nem is lehetett más a célja. Egy vezérmondatát gyakran idézzük: "Semmit ne nyomtass, ami az evan­gélium akadályává válhat." ÚT: Nem nehéz ma ilyen elvek alap­ján dolgozni? Guthmann: Az alapító egy londoni útja után visszatérve észrevette, hogy cigarettapapírt nyomtattak. Felhábo­rodva kijelentette, hogy ez bűn, és a­­zonnal leállította. Igen, ezt mi ma túl­zásnak tartanánk... De most is előfor­dul, hogy visszautasítjuk olyan műnek a nyomtatását, amely bár anyagilag jól jövedelmezne, de tartalmilag nem felel meg a nyomda célkitűzésének. ÚT: Ha ilyen szigorú volt a célkitű­zés, ehhez megfelelő hívő emberek is kellettek. Honnan rekrutálódnak azó­ta is a munkatársaik? Guthmann: Még 1920 körül is Né­metországból, Svájcból, Elzászból to­borozta Schweickhardt a fiatalokat, akiknek itt tanoncotthont épített. Még az én apám is lakott benne, mi­előtt megházasodott. ÚT: Mi állt az üzem programján ere­detileg? Guthmann: Ismerem az 1903-as kata­lógust, s ebből tudom, hogy a kezdet­ben igés lapokra, igés fali feliratokra és beragasztható képecskék előállítá­”EZA HÁZ- Tudósítás egy sara álltak rá. Első fellendülést az hozott a nyomdának, hogy a Neukir­­cheni Nevelő Egyesület később olyan híressé lett leszakítós naptárját elő­ször ötezer, azután pedig több tízez­res mennyiségben itt nyomtatták. Saj­nos már csak termelésünk igen kis részét képezi: hiányoznak a gyüleke­zetekben az elosztók és a terjesztők, akik házról-házra járva árúsították termékeinket. ÚT: Már az 1920-as években volt Magyarországgal is kapcsolatuk, bera­­aszthatós képeket, kis füzeteket le­­etett Budapesten is kapni, amelye­ken ez állt: "StJoh.Druckerei". Guthmann: A nyomda nevében meg­tartottuk az alapító C.Schweickhardt nevét is, még akkor is, amikor 1933 körül öt felelős részes társ átvette tőle a nyomdát. Miután Schweick­hardt kivált az üzletvezetésből, még a 2. világháború után is az ő nevével ír­tak alá mindent a rész-tulajdonosok. ÚT: Hogyan vészelték át a háborús időket? Guthmann: Belső válság után a politi­kai hatalommal is nehézségeink tá­madtak. A nemzetiszocialisták elle­neztek minden vallásos jellegű mun­kát. Üzemünket kisajátították. Saját munkásaink kényszermunkásokként kellett tovább dolgozzanak. Raktárve­zetőként itt maradt egyik tulajdonos társunk, hogy szemét rajta tartsa az eltulajdonított üzemen. Szerencsénkre jóindulatú vezetőt kaptunk, és sokat {'elentett a házra kitett tábla is: "Ez a láz svájci tulajdon". ÚT: Ki felel a nyomdáért és alkalma­zottaiért? Guthmann: Valóságos csodája Isten­nek, hogy mindenféle válság ellenére mindig voltak, akik vállalkoztak a nyomda vezetésére. Az üzletrészesek u.i. saját vagyonukkal felelnek a tör­vény előtt nemcsak a cég üzemelteté­séért, hanem a dolgozók anyagi bizto­sításáért is. Jelenleg Schlegel úr, Zimmermann úr és én vállaltuk ezt a feladatot. Ez kötelességünk és nagy felelősséget ró ránk. Isten újabb cso­dája, hogy egymásért felelünk. Előde­ink, akár vezetők, akár munkások, jó példával jártak elő: a második világ­háború után 700.000 márkát dobott össze a munkatársak és munkások

Next

/
Oldalképek
Tartalom