Útitárs, 1993 (37. évfolyam, 1-6. szám)
1993 / 4. szám
ISSN 0500-795-X MAGYAR EVANGÉLIUMI LAP xxxvii.évfolyam 1993.4. szám Gémes István: Terhes évek - nosztalgia nélkül Évfolyamtalálkozó Sopronban 1948 nyarán 39 fiatal nyújtott be felvételi kérvényt a Pécsi Erzsébet Tudományegyetem Evangélikus Teológiai Karára, Sopronban. Szándékukban állt, az egyre nehezedő idők ellenére is, öt évi tanulás után a lelkészi pályát választani. További két pályázót elutasított a felvételi bizottság, viszont két idősebb, már más tanulmányokat folytató hallgatónak megengedték, hogy később az évfolyamhoz csatlakozzék. A helyzet nem volt rózsás, ezt közülünk többen, igen hamar, a saját bőrükön is érezhették. Volt, akinek már két hónap után bizalmasan megsúgták, hogy jó, ha már az első karácsonyi vakációról vissza se jön, mert politikailag tarthatatlan a teológián. Volt, aki igen nehezen szokta meg a sok-sok kiscsoportba osztódó, kb. 100 hallgató mentalitását, és belefáradt a csatározásokba. Mást a 40-es évek ébredést mozgalmai "dobtak be" Sopronba, ahol hamar találkoznia kellett a héber- és görög nyelvórák szárazságával, a teológia tudományos művelésének igényével - és megijedt, féltette ettől a hitét. - De hamarosan 'beépültek" hivatalosan megbízottak is a köreinkbe: volt, aki politikai sajtófélórát követelt pártmintára, más szállította az értesüléseket. - Jó professzorainkat kikezdte a politikai ideológia vasfoga, a gyengébb odahelyezetteknek csak igen szűk körök bizalmát sikerült megnyerniük. Temettük a "régi gárdát" és meg kellett szoknunk az "örökös dékánokat". 40 év nagy idő, nemcsak a pusztában vándorló választott nép életében. Időközben megszületett a 20.század egyik legszégyenteljesebb intézménye, a vasfüggöny. Sopron határsávba esett, a vonattal érkezőt már Győrött igazoltatta a hatalom. Ennek természetes következményeként 1951 őszétől már a volt budapesti Fasori Gimnázium átmenetileg rendelkezésünkre bocsátott termeiben "sátorozhattunk". Ott álltunk neki 1953 júniusában a záróvizsgáknak. Emlékezetem szerint az eredeti harminckilencből huszonhármán. És tizenhatan végeztünk. * Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ezt a 40 évet csupán negativ előjellel kell ellátni. Az egész országba szétszóródott csapatból (hárman külföldre is kerültek) helyüket jól megálló gyülekezeti lelkészek kerültek ki (némelyikük hét évi segédlelkészkedés után!). Vállalták az ellenséges hatalom rövidzárlatos azonosítását és megkülönböztetését, mellőzést sőt megtorlást szenvedtek el. Házastársak kerültek hátrányos helyzetbe, gyerekek elől zárták el a továbbtanulás lehetőségét. Am az ige hirdetése, a szentségek kiszolgáltatása töretlenül folyt. Hihetetlen leleményességgel, ügyesen forgolódva, a helyzeteket pillanatok alatt áttekintve, a szemben álló fél ideológiai elvakultságát legyőzve, igyekezett ki-ki a maga munkáját végezni. Egyesek akadémiai tanárságra vitték, esperesek kerültek ki közülünk, s ha döcögve is, a legtöbbjét valamikor mégis csak "ajándéknyaraltatták” Suomiban, Erlangen nyelvtanfolyamain, vagy éppen Rügen szigetén, esetleg Svájcban. Az évfolyam azonban nem vár el, többségében, semmiféle szerecsenmosdatást. Mert nemcsak a tűznél hamarabb melegedők tábora vagyunk, hanem a titkosrendőrséggel, annak éjszakai látogatásaival és kihallgatásszámba menő "beszélgetéseivel" megbarátkozni kénytelenek is. Emlékezetes marad számomra egyik évfolyamtársunk nagy "kitálalása" a rendszerváltozás közeledő megvalósulása előterében tartott találkozónkon. Alig lehetett fékezni. S amikor pár hétre rá meghalt, tudtuk, hogy igen sok keserű emléket vitt magával a sírba. Hiszen a 40 év evangélikus lelkésze átélte a kiszolgáltatottság keserű sorsát. S ami a legrosszabb: ritka, tiszteletreméltó kivételektől eltekintve, tudnia kellett, hogy ha politikailag kikezdték, legkevésbé remélhetett segítséget a saját egyházától. Mert, hogy valamelyikőjükről "lerángatják a Luther-kabátot", azzal nem állami ember fenyegetett. És hiába tette szóvá valaki az ifjúság elesett állapotát mégoly szelíden is, saját püspöke büntette meg őt családja szétszakítását jelentő elhelyezésével. Hogy a kollegák bizalmára és segítségére számítani lehetett-e, arra - igen gyakran titokban tartott - jó példák voltak. És csak az vethet követ a másikra, aki maga soha bele nem tekintett a rossz példák felszakította szakadékokba... A közös teher alatt azonban olyan barátságok, sőt családi kapcsolatok is születtek, amelyeket nem lehet eléggé nagyra értékelni. Erőforrást, biztatást, szolidaritást sugároztak ezek magukból. És segítették a - túlélést. * Négyen közülünk már befejezték földi pályafutásukat. A szolgálatból elhívta őket az Úr. Mi, akikre ugyanez a sors vár, igen reméljük, hogy Németh Ferenc, Pethő István, Schottner Gottfried és Varga Árpád évfolyamtársaink azt a kart erősítik, amely Isten dicsősége örök szolgálatára szegődött el. Az örökkévalóságban. Ha ezt nem remélnénk, magunk fölött mondanánk ítéletet. Elzarándokoltunk a soproni evangélikus temetőbe és leróttuk kegyeletes hálánkat egykori tanítóink, Budaker Oszkár, Deák János, Kamer Károly, Kiss Jenő, Podmaniczky Pál sírjánál. * Leterhelten sokat néztünk hátra, szinte önvádló viszszapillantásokkal. Ami súly és teher, azt a politikai nyomás megszűnte még nem semmisíti meg automatikusan. Sok még a bizalmatlanság is: ám, akinél a bizalmatlanság az életösztön legfontosabb védőbástyája volt, az nehezen rombolja le maga körül - ha lehet egyáltalán - ezt a bástyát. Mégis, újra rájöttünk, hogy a Krisztus-adta szabadságra hívott el minket az Isten. Jaj nekünk, ha ezt csak másoknak áruljuk szószékről, magunk pedig inkább ragaszkodunk a megszokott - és talán itt-ott meg is szeretett - kötelékekhez. Mert hogyan adhatnánk akkor hálát Istennek - a negyven terhesen szép évért?
