Útitárs, 1992 (36. évfolyam, 1-6. szám)
1992 / 5. szám
ÜT/TÁRSm _ Egy sem volt magyar? A Metropolis játékok az MTV 1. csatornáján augusztus 18-án. A hőség még mindig tart, már-már kibírhátatlan. Gondolom, a vetélkedő felvételének napján is így lehetett, akkor, amikor Szilágyi János feltette a kérdést: »A tizenhárom aradi tábornok közül ki nem volt magyar? Legalább kettőt mondjanak!« És a játékos már közli is: »Dessewffy Arisztid és Leiningen- Westerburg Károly.« »Valamit mondjon még róluk!« - eseng a játékvezető, a rutinos Szilágyi János. »Dessewffy Arisztid rác volt, szerb, rác« - igyekszik a 45 év körüli, tájékozottnak bizonyuló férfiú, hiszen Szilágyi űr jónak tartja a választ. »Elfogadom a válaszát, annál is inkább, mert a 13 tábornok közül egy sem volt magyar« - és mosolyog. Igen, hát bizony mi már csak ilyen nép vagyunk . . . tehetnénk hozzá, magyarázva a bujkáló félmosolyt. A vetélkedő megy tovább, és én titokban abban reménykedem, hogy Szilágyi János majd helyesbít - vagy az adás végén valaki. Tévedni lehet, meg aztán oly nagy a hőség ... De akkor miért van a játékmester keze ügyében papírlap? Gondolom, a lehetséges válaszokat onnan leolvashatná, gyorsan áfuthatná, igaz-e az, amit a játékos mond. Máskor is úgy tesz. De most biztos a dolgában, sajnos. A műsort sokan nézik, jobb híján. Meg az ember játékos lény, szereti kipróbálni, ha ő ülne-állna ott, a képernyőn, jól látható módon, vajon megállná-e a helyét. Szilágyi János, a rutinos, ezúttal nem állta meg. Dessewffy Arisztid, Lázár Vilmos, Kiss Ernő, Török Ignác, Nagysándor József és gróf Vécsey Károly magyarok voltak, bizony. Még akkor is, ha ez utóbbi vértanú alig tudott magyarul Habsburg-szellemű, császárhű apja miatt. De amikor Batthyány Lajos miniszterelnök felszólította az egykor az osztrák hadseregből kilépett császári és királyi katonákat és tiszteket, hogy jelentkezzenek a magyar hadseregbe, a nemzetőrségbe, mert veszélyben a haza, a szabadság, akkor a magyart csak törve beszélő gróf, hernádvécsei és hajnáskői Vécsey Károly császári és királyi kamarás éppúgy jelentkezett, mint az ugyancsak magyar Dessewffy Babits Mihály: JOBB ÉS BAL 1. Láng, láng, meddig ciháinak badar szelek jobbra és balra? Hajlik a láng jobbra, hajlik balra de mit neki jobb és bal: ki csak fölfelé tör? Melyik égtáj mondhatja őt övének? Jobbra vagy balra csak rokont keres, kit áttüzesítsen, s magával röpítsen! 2. Ki állíthat jobbra vagy balra engem? Labdázzatok, mindenkié vagyok! Csak majd az Isten ha az ítélet trombitája szól, állítand jobbra vagy balra. A többi: játék. (Noha sírnom kell rajta.) 3. A többi: játék! bolond, noha véres, vad játék olykor, melyben a szegény méla gyerek szédülten, ütlegek közt ing, míg el nem jő Apja, s kézenfogya el nem viszi . . .ing, mint a báb dülöng bizonytalan színpadán. 4. S tán ilyen báb vagyok én is - de a bábot drótjai tartják; s tudjátok meg, izmos drótjaimat nem kétfelülről rángatják, hanem Valaki felülről igazítja kimondhatatlan ujjal. Arisztid, Lázár Vilmos, a 40 ezer holdas földbirtokos, eleméri és ittebei Kiss Ernő, Török Ignác vagy Nagysándor József, s a valóban rác (szerb) Damjanich János; Láhner György, Knezic Károly, Pöltenbergi Pölt Ernő, Schweidel József, Aulich Lajos, gróf Leiningen-Westerburg Károly. Tehát magyar és nem magyar főúr, magyar földbirtokos nemes és szerb, német, horvát, örmény, osztrák polgár és nemesi származású tábornok sorsa fonódott össze azon a tragikus kora őszi reggelen egy nemes eszméért. És éppen ez a felemelő: magyarok és nem magyarok közös áldozata a világszabadságért. Gyulaváriné Patthy Anna, Sopron (Magyar Nemzet) 6 MELLESLEG... lassan unalmas kezd lenni, hogy miközben nagyobb egységekben, kontinensekben, sőt világméretekben kezd gondolkozni az emberiség, egyre többet foglalkozunk a saját identitásunkkal .. . Elgondolkoztató, hogy a másod-, sőt hovatovább már az elsőgenerációs nyugati magyarok divattémájává lesz az - jaj, de szeretjük ezt a szót! - identitás kérdése. A Magyarok III. Világkongresszusán találkozhattunk Budapesten bőven ilyenekkel. Az identitás szót szinte szent tabuként veszik az ajkukra és a hallgatónak nem mindig az az érzése, hogy ezt őszintén teszik. Nos, az ilyen igaz vagy álidentitás-zavarosak hatalmas leckét kaphattak két Afrikából jött szerény, de túláradó mosolygású fiatalembertől. Az egyiptom-szudáni határról jöttek el, mert a magyarok nagy világcsaládjához tartozóknak érzik magukat. Az elmúlt 40 év alatt ezt több ízben tudtára adták az akkori magyar vezetőknek, de azoknak nem kellettek ezek a rokonok. Pedig a szájhagyomány alapján már 1517 óta élnek ott egy Magyar Ábrahám nevű férfi utódai, akit a törökök hurcoltak el Dél-Magyarországból és az egyiptomiak ellen vetették volna be hadvezérként. A háború után az olyan messzire elkerült magyar nem találta meg az óhazába visszavezető utat. Núbiai asszonyt vett feleségül és örökre ottmaradt. Ám az utódok szívébe-lelkébe véste, hogy ők magyarok, ill. »magyarik«, ahogy azt Sági Mohai-Din és Mohamed Suleiman, a két küldött mindig hangsúlyozza. Az időközben elszaporodott »magyarábok« számát Mária Terézia uralkodása alatt is szaporította volna a magyar elhurcoltak egy újabb hulláma. Ma 10 ezerre tehető a számuk, s a Nílus mentén, több településben tömörültek. Vágyuk mindig az volt, hogy egyszer megláthassák őseik szülőföldjét és a Qatta faluból származó küldöttek számára ez az álom most valóra vált. A magyar nyelvet persze már senki sem beszéli közöttük, ám ők szívük szerint magyarok. Saját bevallásuk szerint a környezetük is amolyan más bolygóról jöttéknek tartja őket. De ők továbbra is büszkén emlegetik származásuk szájhagyományát, s szívesen adnak felvilágosítást arról a szép és távoli világról, ahonnan ősük, Ibrahim al Magyar elszármazott. Kevés olyan megelégedett, otthonosan forgó résztvevője volt a kongresszusnak, mint ezek a csokoládébarna színű, fehér burnuszt és turbánt viselő magyarábok. Talán nem is volt túlzás valaki megjegyzése, hogy látszik rajtuk a hazatalálás öröme és boldogsága. Pedig erre az örömre és boldogságra 475 évig kellett várni. Egy újságíró kérdésére, hogy mi készteti őket magyarságtudatuk megőrzésére, ezt felelték: »Magyarként nőttünk föl. így tanultuk. Ez sosem volt számunkra kétséges. Ezt kaptuk örökségként őseinktől. Ettől vagyunk mások, s közösek azokkal, akik szintén magyarok. Igaz, meszsze, messze . . .« Ők ápolták az örökséget. Minden igaz vagy álidentitás-zavar nélkül. Azt mondták: megérte.
