Útitárs, 1992 (36. évfolyam, 1-6. szám)
1992 / 5. szám
ÜT/TÁH5 EGY ÉV A BIBLIÁVAL 5. Egy téma négy változatban Elmondtuk már, hogy mi keresztyének a Jézus Krisztusról szóló és róla valló könyvnek tekintjük a Bibliát. Róla jövendöltek az Ótestamentum iratai, az ő visszajövetelére irányul gyülekezetének minden figyelme. Am számunkra mégis az a legfontosabb, ahogy az ő életéről, szavairól, műveiről és földi élete végéről kapunk tudósítást. Ez az a nagy téma, amely bennünket leginkább foglalkoztat, hiszen azt valljuk, hogy őbenne teremtette meg Isten azt a legközvetlenebb hidat, amely bennünket vele közvetlenül összeköt. Ha kivennénk tehát a Szentírásból a Jézus Krisztus születésétől a mennybemeneteléig terjedő eseményeket, akkor vajmi kevés különböztetné meg azt vallástörténeti, általános szövegektől. Vagy a zene nyelvén szólva azt is mondhatnánk: a műből hiányozna a vezérszólam, amely az egészet összetartja és értelmet ad neki. Ez az egy téma, ez az egy vezérszólam már most négy változatban áll előttünk a négy evangéliumban. Máté, Márk, Lukács és János annak a négy lelkes tanítványnak a neve, akiknek Írásaiból Jézus életéről és munkájáról feltehetően leghűségesebb képet alkothatunk magunknak. A »feltehetően« szócskának itt külön nyomatékot kell adnunk. Hiszen az evangélisták nem életrajz-írók, nem biográfusai Jézusnak. Nem azt a szempontot követik hát, hogy leírják Jézus élete történetét a bölcsőtől a koporsóig. Ez életrajzírás lenne. Ettől eltérő azonban az ő munkájuk. Ezt mutatja nemcsak az a nagy idői űr, amely Jézus betlehemi születése és kb. 30 éves korában való nyilvános föllépése között látható. S ha Lukács a 12 éves Jézus templomi vitájáról nem számolt volna be, bizony nagy lenne az idői aránytalanság. Hiszen a, - különben csak nála és Máténál található születési történetek után Jézusnak kb. 30 életévéről egy szó sem esik, viszont annál több az utolsó két-három évről. Sőt: majdnem, hogy fontosabbnak tekintik az evangélisták mindazt, ami Jézus születése előtt és a halála után történt. Utazó titkárok se ezek az evangélisták, akik régi királyok vagy mai politikusok tanácsadói szokása szerint, Jézust lépten-nyomon követték volna, hogy szavait és tetteit azonnal megörökítsék. Ezt már csak az idői távolság sem engedhette volna meg. Mert, míg Mátéról feltételezhetjük, hogy azonos lehetett a Jézus által elhívott Lévi nevű vámszedővel, és talán Márk is azonos azzal az ifjúval, aki ruhátlanul futott el a Gecsemánei kertben a Jézust elfogni akaró főpapi katonák elől, s az sincs kizárva, hogy az utolsó vacsoránál az Úr kebelén nyugvó János azonos lenne a negyedik evangélium szerzőjével - de Lukácsnál már lényegesen tanácstalanabbak vagyunk. A palesztinai utak vándor-Jézusának ilyen nevű tanítványa nem volt. Viszont éppen ez a Lukács mondja el evangéliuma elején, hogy szorgalmasan végére járt azoknak az eseményeknek, amelyek Jézussal egykor történtek. Lukács nem is zsidó származású, mint a társai, viszont az első, aki el is mondja azonnal, hogy evangéliuma összeállításánál milyen szándékot követett. Gyűjtők és szerkesztők tehát az evangélisták. Nem abban látták a feladatukat, hogy Jézusnak frissen kimondott szavát, végrehajtott tettét foglalják pontos jegyzőkönyvbe. Sokkal inkább abban, hogy - mielőtt kiöregszenek és kihalnak a szemtanúk-az ő elbeszélésüket rögzítsék írásba. Ha a mai tudományos megállapításoknak hitelt adhatunk, akkor ezt az időben így kell elképzelnünk: Jézus 32-33-ban szenvedett kereszthalált Jeruzsálemben. Az evangéliumok pedig 70 előtt nem Írattak le, sőt minden okunk megvan arra, hogy János evangéliuma leírását a század végére tegyük. S ezt nem kell valami rémes negatívumként elkönyvelnünk. Hiszen az írásbafoglalás, a leírás, a modern időkre jellemző ténykedések. Az ókori ember jobban bízott az emlékezőtehetségében, többet adott a mondott szóra, az elbeszélésre, résztvevők vallomására, szem- és fültanúk bizonyságtételére. Egyszóval: a szájhagyományra. Így járt szájról-szájra Jézusnak is egy-egy szava, képe, mondata, megannyi változatban mondták tovább egy-egy csodáját vagy tanítását. Csak kevesen tudják, hogy a mi négy evangéliumunkon kívül tucatjával találtak még másokat is. Am az őskeresztyénség ezt a négyet tartotta a legfontosabbnak és mondanivalóját az üdvösséghez elégségesnek. Erre építette föl a keresztyén gyülekezet a maga hitét Jézus Krisztusban. Tanítói lettek tehát az evangélisták az első keresztyénségnek. Nem álltak meg ugyanis a szájhagyomány összegyűjtésénél és öszszeállításánál, hanem azt - hogy úgymondjam - arra használták föl, hogy mindennapi, lelki kenyeret adjanak a gyülekezetek híveinek. De hogyan? Mindenekelőtt evangéliumaik arányaival. Minden figyelmes olvasónak fel kell tűnjön pl. Jézus szenvedéstörténetének hosszas és részletes leírása. Nem kevés kutatóval valljuk azért, hogy az evangéliumok legősibb alapköve a passió-történet. Mintha az evangélistáink is bizonyítani akarták volna Pál apostol sokkal korábbi mondatát: »mert nem végeztem, hogy egyébről tudjak közietek, mint a Jézus Krisztusról, mégpedig a megfeszítettről« (IKor. 2,2). S ha ezt annyira kihangsúlyozták az evangélisták, ezzel már az ellen is tiltakoztak, hogy Jézust csupán valami bölcs tanítónak, vagy csodadoktornak tekintsék. Jézus tehát, az evangélisták tanítása szerint, elsősorban ártatlan szenvedésével és halálával teljesítette Istennek azt az üdvösséges tervét, amelynek célja a mi megváltásunk. Ugyancsak a tájékozódást, útmutatást szolgálják Jézus nagyszámú rövid, könnyen megtanulható és idézhető mondatai. Gondoljunk csak az »én vagyok« - kezdetű kijelentéseire. Vagy az ilyenekre: »Boldog az a szolga, akit hazajövő ura munkában talál« (Mt 24,46). »Vak vezérek, akik megszűritek a szúnyogot, de a tevét lenyelitek« (Mt 23,24). »Nem mindenki, aki azt mondja, Uram, Uram, megy be az Isten országába, hanem aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát« (Mt 7,21). »Amit szeretnétek hogy az emberek veletek cselekedjenek, mindazt ti is úgy tegyétek velük« (Mt 7,12). Ugye, nem nehéz észrevenni, hogy ezek nemcsak könnyen megtanulható mondatok, hanem olyan szavak, amelyekre egy egész életet is föl lehet építeni. Végül nem véletlen az sem, hogy az evangélisták Jézusnak olyan sok példázatát őrizték meg. S itt külön is ki kell emelnünk Lukácsot, mert az ő szorgalmas gyűjtő munkájának köszönhetünk olyan gyöngyszemeket, mint pl. a Tékozló Fiúról, a Bolond Gazdagról, a Gazdagról és a Lázárról szólókat. Jézus anyanyelve, az arám, különben is------------>
