Útitárs, 1992 (36. évfolyam, 1-6. szám)

1992 / 5. szám

Erős vár ÜT/TfíRS 2 »Isten a mi oltalmunk és erősségünk, mindig biztos segítség a nyomorúságban.« Zsolt 46, 2 Ez a zsoltár adott indítást Luther Mártonnak arra, hogy megírja az »Erős vár a mi Istenünk« kezdetű éne­két. Luther életét ismerve megértjük, miért volt nagy hatással rá ez a zsoltár. Küzdelmeiben szembekerült az egyhá­zi és világi hatalmakkal és tartósan életveszélyben volt. A zsoltár üzenete saját tapasztalatává vált: Isten a mi oltalmunk és erősségünk. Jól szemlélteti ezt az az eset, amikor Luther készül elhagyni wartburgi kényszermenedékét. Megköszöni a vá­lasztófejedelem gondoskodását, de nem veszi tovább igénybe, mivel - úgymond - nagyobb oltalmazója van neki, akihez a választófejedelmet is szívesen beajánlja. Ez a hit és bizton­ság hatja át Luther énekét, amely sok nemzedék számára vált bátorítássá és hitvallássá. Szép szokás az, hogy magyar evan­gélikusok ennek az éneknek a kezdő sorával köszöntik egymást. Az lenne még szebb, ha a szokás megtelne sze­mélyes tapasztalattal és bizonyságtevés lenne az ajkunkon: Erős vár a mi Iste­nünk! Az oltalom és erősség mai megfele­lője a biztonság. Egy pszichológus által készített ábrán, amely egy hatrétegű piramissal fejezi ki az ember életszük­ségleteit, a biztonság igénye közvetle­nül a legalapvetőbb biológiai igények után következik. Éppen ezért döntő a számunkra, hogy találunk-e biztonsá­got és ha igen, hol, miben? Korunk válsága az, hogy az évszáza­dokon át biztosnak számító és bizton­ságot nyújtó falak leomlottak. Nincs mindenki által elismert politikai rend, a nemzeti hovatartozás elmosódott, a vallás oltalma alól a tömegek kiszakad­tak, a régi erkölcsi normák erejüket vesztették, a tudományos szemléletek meginogtak. Nagykorú lett az ember és elvesztette mentsvárát, megnőttek a lehetőségei, de visszaél velük és elvesz­tette önmagát. Békére vágyik és már­­már a fegyverkezésbe is belepusztul. Váci Mihály mindennél tömörebben írja le korunk emberének ellentmon­dásos, kiszolgáltatott helyzetét a »Hu­szadik század« c. versében: Ki értette így az embert,- és ily kevéssé önmagát? Nem volt még ily testvériség,- és soha ily nagy árvaság. A történelmet átpillantom,- sötét félelem egy napom. Múlt, jövő: - felmért, tiszta térkép; a jelen - tévesztő vadon. Nem szerették soha így egymást s nem gyűlölték egymást soha. Nem volt az ember még ily gyámolt, és soha ilyen mostoha. Ily biztonságban nem élt senki,- s kit fenyegetett ennyi vész? Nem tett még soha senki ennyit, s nem volt még tett, mely ily kevés. Félelmünkben, elhagyatottsági érzé­sünkben biztonságot és társpótlékot keresünk a pénzben, alkoholban, a szexualitásban, de primitív hiedelmek­ben és szokásokban is. így, akik nagy felvilágosultan kivontuk magunkat az Istennel való kapcsolatból, személyte­len dolgoknak adtuk oda magunkat és személyiségünket azoknak az oltárain áldozzuk fel. Az az örömhír, hogy mindebből van menekvés, mert Isten erős vár, kipró­bált segítség a nyomorúságban. Hozzá lehet menekülni, mint régi időkben az ellenség elől a várba. Isten eljuttathat arra a felismerésre, hogy nagyon szegény és árva vagyok kívülről és belülről fenyegetett, védte­len és hogy minden védekezésem és takaródzásom hiábavaló. Erre ébredt rá Dsida Jenő, a fiatal költő egyik este, amikor levetkőzött és úgy érezte, hogy elvesztette minden védelmét és pozí­cióját s csupán ember maradt, ... aki minden idegével lágy takaró s melengető vacok után sír és csak áll a nagy sötétben s meztelenül Isten előtt vacog. (Hálóing nélkül) Volt olyan ember, aki a hadifogság­ban tartott úrvacsorán értette meg konfirmációi igéjét: Jöjjetek énhoz­­zám mindnyájan, akik megfáradta­tok ... és megnyugvást adok nektek (Mt 11,28). Az oltalom az Atya karjában van, a megbocsátásban, a befogadásban. Ez az a békesség és biztonság, amit a világ nem adhat, de el sem vehet. Ez vette körül Luthert a wormsi birodalmi gyű­lésen. Ez az oltalom veszi körül az Istenben bízó embereket, akik Dávid­dal együtt vallják: Még ha a halál ár­nyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól, mert te velem vagy (Zsolt. 23,4). Ez az erős vár nyitva van a te szá­modra is! Joób Olivér »Hadd tomboljon a tenger; Krisztus szik­láját, amelyen mi állunk, nem sodorhatja tova. Krisztus hajója, amely magában rejt bennünket, soha el nem süllyed. Mitől féljek? A haláltól? Nekem az élet Krisztus. A száműzetéstől? A föld mindenütt az Úré. Megvetem a világ borzalmait és kigúnyo­lom dicsőségét. Ne szomorkodjatok miat­tam: nem én voltam az első, de az utolsó tanítótok sem.« Luther levele az eperjesi magyar lelkészekhez. (Ev. Levéltár, Budapest) Aranyszájú János (354-407)

Next

/
Oldalképek
Tartalom