Útitárs, 1989 (33. évfolyam, 3-6. szám)
1989 / 5. szám
UT/TftRS OE ^ ^^**^^^^** ^J5 5pHBfcai Protestáns élet Svédországban Jelentés az 1988. évi szolgálatokról 92 alkalommal tartottunk istentiszteletet, 14 istentiszteleti helyen: Stockholm, Göteborg, Malmö, Helsingborg, Västeräs, Borás, Sölvesborg, Oslo városokban, Grebbestad, Tanúm Strand, Alvesta, Moheda menekült táborokban, a tángagárdei gyülekezeti otthonban, valamint Koppenhágában. A résztvevők száma 4266 volt, 591 lélekkel több, mint 1987-ben. Legnagyobb létszámban ismét az ádventi és karácsonyi alkalmakat látogatták. Stockholmban 76- an, Malmöben 60-an, Helsingborgban 67- en vettek részt a decemberi istentiszteleteken. Göteborgban márciusban 61-en, szeptemberben pedig 102-en, a februári grebbestadi istentiszteleten pedig 80-an vettek részt. Új, állandó jellegű istentiszteleti helynek tekinthetjük Sölvesborgot, ahol a helyi, kizárólag erdélyi menekültekből alakult közösséget a környékbeli, régebben letelepedett kristianstadi, bromöllai kis sereg is erősíti. Az istentiszteleteken átlagosan 30-40 a résztvevők száma. Örömmel állapíthatjuk meg, hogy az istentiszteleti életben aktív, talán az eddiginél is elevenebb tevékenység folyt az újonnan érkező, egyházias magatartású testvérek bekapcsolódásával. Legyen érte Istennek hála, hogy ennyien hallgathatták a hirdetett Igét. Úrvacsorát 30 alkalommal szolgáltattunk ki gyülekezeteinkben, 470 résztvevő számára (1987-ben 444-en éltek az úrvacsorával). Kereszteltünk hét gyermeket és egy-egy felnőttet két menekült táborból. Esketés volt három, temetés szintén három. Bibliaórák. Összesen 36 bibliaórai találkozón 570-en vettek részt, melyeket, Malmöben, Helsingborgban, Tángagárden, Tullingenben, Kallhállben, Huddingenben és Tumbaban tartottunk. A pünkösdi gyülekezeti napok témája »A pünkösdi ébredés története és következménye« volt, Koltai Rezső lelkész előadásában és igehirdetésében. A tékozló fiúról szóló példázat előfordulását énekeink-Svédország sok tekintetben az örökölt normák relativizálásának egyik fellegvára, amelynek feltárásához és kezeléséhez csak akkor tudunk hozzájárulni, ha alázattal és bűnbánattal tesszük azt, szakadatlanul keresve saját bűnrészességünket. A mindanynyiunk által óhajtott lelki ébredésről kívánok először szólni. Tudjuk, hogy az nem kedvező külső feltételekből következik, és soha nem emberi erőfeszítés eredménye, ben »Ott a messze földön, árván, hontalan« címen Tóth Lajos tartotta. A tékozló fiúról szóló példázat a madáchi színjátékban címen irodalmi ismertetést tartott Koltai Rezső. Isten dicsőségét hirdető másfél órás hangversenyen Mokos Magda, Mokos Imre, Horváti Ildikó, Horváti György, Mokos Imola és Mokos Ádám művészi színvonalú játéka és kórusszámai gazdagították az együttlétet. Erdélyi kaleidoszkóp címmel Barabás Ede tartott dia-estet. - Az esti áhítatokon Kellner Ilona, Tóth Lajos és Koltai Rezső szolgáltak. »Hogy mindnyájan egyek legyenek« evangéliumi buzdítás jegyében találkoztak az októberben tartott őszi konferenciai napok résztvevői.« A keresztény egység bibliai alapja és parancsa« címen Molnár Veress Pál lelkész; »Hogy egyek legyenek. - Kik? Egy vallás - sok felekezet. A kereszténység mai képe« kérdéséről Szigethy Sándor tanár/lelkész tartott előadást. »Az egység Lelke és lelkülete« igei üzenetét Koltai Rezső hirdette az ünnepi úrvacsorái istentiszteleten. Az egyház egysége témáról Szigethy Sándor dia-estét tartott. - A szívet-lelket gyönyörködtető házihangverseny közreműködői Horváti Ildikó, Mokos Magda, Horváti György, Mokos Imre, Mokos Imola, Mokos Ádám, Horváti Kinga, Horváti Réka és Horváti Eszter voltak. Az esti áhítatot Molnár Veress Pál tartotta. A konferencián megemlékeztek dr. Pándy Kálmán, örökös tiszteletbeli egyházfelügyelő gyülekezetalapító szolgálatáról, akit hosszú betegség után szólított magához az Úr. Dr. Pándy Kálmán odaadó és hűséges szolgálatával a nehéz kezdeti időben állt helyt a gyülekezet élén, akkor az ismeretlenségből megteremtve a magyar nyelvű lelkigondozói szolgálatot, így 17 városban elkezdődhetett az evangélium hirdetése magyar nyelven. Egyházfelügyelői szolgálatát 13 éven keresztül - 1970-ig - példaadó hűséggel, figyelmességgel és segítőkészséggel látta el. Az 1970. évi pünkösdi presbiteri konferencia határozata értelmében örökös tiszteletbeli egyházfelügyelőként tisztelte gyülekezetünk. hanem Isten Szendéikének ajándéka, amely természetesen emberi eszközöket használ fel. Tehát a kettő egymástól elválaszthatatlan: a Lélek munkája és az engedelmes szolgálat. Mindenekelőtt a lelki ház, a gyülekezet építésében mutatkozik ez meg. Tudomásul kell vennünk az országszerte érvényesülő kegyességi pluralizmus valóságát. Arra kell törekednünk, hogy a kegyességi sokszínűség a szolgálat egységében erősítse gyülekezeteink és így a svédországi reformátusok, evangélikusok és szabadegyháziak bizonyságtételét. Miközben tehát kérjük Isten Szentleikének megújító erejét, figyeljünk arra, hogy képességeinket és lehetőségeinket felzárkóztassuk - ne a különválás és különcködés, hanem a rajtunk múló egység zászlaja alá! Az ökuménikus mozgalom azért küzd, hogy azok a jóakaratú emberek, akik megtalálták életük Megváltóját, a Jézus Krisztust és reá építették életüket, ezen az egyetlen fundamentumon egymást is megtalálják. Azt akarja, hogy az ilyen lelkek- megőrizve evangéliumi hitvallásukat, sajátos értékeiket - testvérileg együtt munkálkodjanak azokért, akiket e földön drága ajándékként Istentől kaptak: családjukért, egyházukért és minden emberért, mind közvetlen környezetükben, mind széles e világon. Svédországban is, úgy mint Európában, közösen élünk és dolgozunk evangélikus és református testvéreinkkel. Megkérdezhetnénk, hogy a református és az evangélikus egyház Isten országában vetélytárs, útitárs vagy munkatárs-e? Az elsőt határozottan tagadnunk kell, a másodikat kevésnek tartjuk. Közös múlt és közös jelen köt össze bennünket. A kiválasztás a szolgálatra vonatkozik, s ebben munkatársaknak kell lennünk. Vajon nem kötelességünk-e egymással karöltve, jelenünkkel így sáfárkodva, mint eddig is, az ökumenizmusban megtalálni közös jövőnket? Nyilván vannak olyan kérdések és időről időre felütik fejüket olyan problémák, amelyek kikerülhetetlenek és jellegüknél fogva máig fel nem oldott feszültséget hordoznak. Egy bizonyos, hogy az utolsó ítéletkor azt kell felmutatnunk, hogy a világban mire jutottunk Isten szolgálatában. Nyilván sok türelemre, nyitottságra, tanuláskészségre és megértésre van szükség minkét oldalon, hogy egymást jobban megismerjük és elfogadjuk. Ez viszont nem jelenti a magunk álláspontjának a feladását. De fel kell adnunk bizonyos fölényes magatartásokat, levethető, elavult nézeteket és állásfoglalásokat. Nincs diakónia, nincs emberszolgálat az ökuménia szolgálata nélkül. Ezt a munkát pedig csak józan reménységgel és egyszintű párbeszéddel lehet végezni. Mindkét szón hangsúly van. A józanon: tehát nem légvárakat építve, rajongó módon, nem kikerülve a nehézségeket, és nem teátrális eredményeket várva, hanem reménységgel, mint akik tudjuk, hogy szolgálatunk nem hiábavaló az Úrban! (2Kor 2,14-17). Feladataink Miben látom hát a Svédországi Protestáns Lelkigondozói Szolgálat, a pásztor és a gyülekezet jövőjét? Pontosan abban, mint (folyt, a 6. lapon) Józanul és reménységgel
