Útitárs, 1989 (33. évfolyam, 3-6. szám)
1989 / 3. szám
5 Interjú Terray László evangélikus lelkész neve nem ismeretlen az Útitárs olvasói előtt. Az elmúlt évben leköszönt a Külföldön Elő Magyar Ev. Lelkészi Munkaközösség ügyvezető elnöki tisztségéről. Ebből az alkalomból beszélt vele az Útitárs. Útitárs: Hogyan került Miskolcról Rádeba? Terray: Bizony, az az út meglehetősen kanyargós volt. Teológiai hallgató koromban olvastam a nagy svéd teológus, Anders Nygrén könyvét, melynek Eros und Agape volt a német címe. Szerettem volna jobban megismerkedni a skandináv Luther-kutatással. Mikor aztán miskolci segédlelkész koromban megpályáztam és megkaptam egy ösztöndíjat a Lutheránus Világszövetségtől, Ordass Lajos püspök azt a tanácsot adta, ne Svédországba menjek - ahol akkor már három-négy magyar ösztöndíjas is volt hanem Norvégiába. Egyéves svájci tanulmányút után aztán így kerültem Oslóba 1949 elején. Első tanulmányom, Zwingliről, a rákövetkező évben már norvégul jelent meg. Újabb »kanyart« jelentett életemben, hogy itt Norvégiában felfedezték, hogy hátgerinc-tuberkulózisom van, s 11 hónapot töltöttem gipszben. Mire kikerültem a kórházból, erősen megváltozott otthon a helyzet, úgy, hogy Magyarországról azt a tanácsot kaptam, rossz egészségi állapotomra való tekintettel maradjak inkább Norvégiában. Útitárs: A szó legigazibb értelmében »missziói« munkásként ismerjük. Mi vonzotta a misszió felé? Terray: Ha az ember egyszer bekapcsolódik a norvég evangélikus egyház vérkeringésébe, lehetetlen, hogy bele ne sodródjék a külmissziói mozgalomba. Ennek a négymilliós országnak 1500 misszionáriusa van. Éhesen vetettem rá magam erre a munkaágra, s egy évvel a norvég teológiai államvizsga után a nemzetközileg ismert missziológus, Myklebust professzor aszszisztense lettem Oslóban. Útitárs: Mi indította arra, hogy a külföldi magyar evangélikus lelkigondozó munkának »mindenese« legyen? Terray: Ez megint csak egy újabb »kanyarral« függ össze. 1956 őszén útra készen álltam, egy újabb nemzetközi ösztöndíjjal, hogy az indiai Madras város evangélikus teológiai fakultásán az akkor friss délindiai »Egyesült Egyház« teológiai problémáit tanulmányozzam, vagy azokban segítsek. Teherhajón kellett volna utaznom Indiába. Ám október végén kitört a sinai háború, lezárták a Szuezi csatornát - s ugyanakkor a levert forradalom következményeképpen tízezrével özönlöttek a magyar menekültek Ausztriába és Jugoszláviába. Norvég egyházi kérésre letettem az indiai útról, másfél éven át magyar menekült munkában dolgoztam, s utána még négy évig a norvég evangélikus egyház nemzetközi segélyosztályán. Megvallom őszintén, nem kerestem én a magyar nyelvű szolgálatot. De a külföldre szakadt magyar evangélikusok - és reformátusok - között egy sereg feladat volt, amire nehéz volt vállalkozót találni. A feladatokat viszont el kellett látnia valakinek, így lett belőlem önkéntes »mindenes« - norvég egyházi szolgálatom mellett. Útitárs: Az Északi Jeges-tengertől Tanzániáig sok helyen teljesített szolgálatot: mit őriz meg legszívesebben tapasztalatai között? Terray: Hadd említsek két emléket. Az egyik eset épp az Északi Jeges-tenger partján történt, 1952-ben. Első norvégiai szolgálati helyem ugyanis a lapp belmisszióban volt. Egy délután egy lapp halászfaluba érkeztem, hogy ott este összejövetelt tartsak. Lejelentkeztem a presbitérium elnökénél. A szokásos udvarias üdvözlések után az első szava ez volt: »Tud-e valami újat Ordass püspök úrról? Mert mi itt imádkozni szoktunk érte.« - Leesett az állam; - Norvégia fővárosától 2500 km-re északra, egy eldugott lapp faluban ezzel fogadnak! - Ekkor értettem meg, mit jelent az országhatároktól független keresztyén közösség, s azt is, hogyan lett Ordass Lajos sorsa »jel«-lé, nemcsak egyháza, hanem a világ keresztyénsége számára, mikor alázatosan vállalta azt a keresztet, amit bebörtönzése és félreállítása jelentett. A másik élmény a Közel-Kelethez fűződik. A 70-es évek második felében lehetett, hogy résztvettem Izraelben, a Karmel-hegyen, egy konferencián. Fiatal izraeli keresztyéneket készítettünk elő evangelizációs szolgálatra. Az egyik bibliaórát egy izraeli zsidókeresztyén lelkész tartotta. Héberül - azaz új-héberül: ivrit-ül - beszélt, és angolra egy arab keresztyén leány tolmácsolta. Számomra ez világos tanúbizonyság volt arról, hogy Krisztusban »nincs Kelet, Nyugat«, - s ez még a jelenlegi nagyon feszült, nagyon tragikus helyzetben is jelként, biztatásként szolgáló emlék. Útitárs: Tudományos munkatársa volt egyháztörténeti műveknek. Melyik marad számára a legemlékezetesebb? Terray: Az ötvenes évek közepén a Lutheránus Világszövetség úttörő munkával bízott meg: az 1957-es minneápolisi világgyűlés alkalmából egy gyűjteményes kötet tír/ráBsm számára nekem kellett megírnom az európai »kisebbségi egyházakról« szóló, hosszú fejezetet. Intenzív gyűjtő munkával és az illetékes egyházakkal való levelezés során kellett beszereznem az ehhez szükséges anyagot. Húsz különböző egyház hátterét, történetét és életét kellett valami 60-70 oldalra lesűrítve bemutatnom. Ebből a munkából rengeteget tanultam, s majd hanyatt estem, mikor 30 évvel később, a Világszövetség budapesti nagygyűlésén, ahol a norvég egyház kiküldöttje voltam, a Világszövetség egyik vezető embere majdnem könyörögve kért, szerezzek neki egy példányt, mert neki igen nagy szüksége van rá. Útitárs: Megindította lapunkat, megszervezte és vezette rádióadásainkat, hosszú időn át vezette lelkészi munkaközösségünket. Mely szempontok vezették ebben a munkájában? Terray: Hadd említsek két fő szempontot. Az egyik, hogy a szétszakadt magyar keresztyének között megmaradjon a bibliai értelemben vett közösség érzése és tudata. A másik, hogy ne szakadjanak el attól a valóságtól, amelyben élünk: egy roppant változó világban, ahol új meg új problémákkal állunk szemben, úgyhogy 30 vagy 50 évvel ezelőtti válaszokat újból át kell gondolnunk. Útitárs: A hazai egyházi állapotok élesszemű figyelője volt mindig, no meg a visszaélések határozott kritikusa. Hogyan tekint a jelenlegi magyarországi egyházi fejleményekre? Terray: Erre ma majdnem lehetetlen felelni, mert hétről-hétre változik a politikai színtér s a társadalom magatartása, öntudata, cselekvési iránya. De azt hiszem, a változásoktól függetlenül érvényes az a tapasztalat, hogy annak van reménye a jövőre nézve - akár egyházról, akár egyes emberről van szó - aki múltbeli hibáit, bűneit világosan elismeri és beismeri, s úgy próbál Isten kegyelméből új útakon járni. Útitárs: Nemcsak könyvet írt Ordass Lajos püspökről, norvég nyelven, de nagy ügybuzgósággal egy róla elnevezett nemzetközi alapítványt is szervezett. Hallhatnánk erről valamit? Terray: A nemzetközi Ordass-alapítvány (The Ordass Foundation) nem az én találmányom. A kezdeményezés külföldi egyházi vezetők részéről jött, akik résztvettek Ordass Lajos temetésén 1978-ban. Azon én ott sem lehettem, mert 1977 óta nekem nem adtak vízumot Magyarországra; édesanyám temetésére sem engedtek be 1980-ban. Az alapítvány terve széles körű visszhangra talált: támogatták az északi országok érsekei és püspökei, valamint amerikai és német egyházi vezetők. Né(folytatás a 6. lapon)
