Útitárs, 1989 (33. évfolyam, 3-6. szám)
1989 / 3. szám
ÚT/TfífíS Morális kopás Most tanultam Budapesten ezt a kifejezést. Egy rádióadásból, amely a jelenlegi magyar társdalom hibáit és vétkeit ostorozta. A szerző nem volt éppen kicsinyes. Ahogy az ma Magyarországon lehetséges, nevén nevezte a hibákat, a bűnöket, sőt a személyekre való közvetlen utalásokkal sem takarékoskodott. A régi »baj van, elvtársak« és »Pártunk és kormányunk elhatározta, hogy . . .« üres frázissá merevedett kultikus nyelve helyett ma direkt terápiát űznek az országban. Az okok és okozatok, a bűnök és közvetlen következményeik, a kínzók és kínzottjaik, a gyilkosok és áldozataik hozzátartozói, szinte egyre nagyobb intenzitással szó szerint »szembe«-kerülnek egymással, így kerülhet aztán két olyan tökéletesen különböző név is párhuzamba, mint a bresciai hiénának nevezett Haynau és sokáig a Nyugaton is a magyar gulyáskommunizmus jóságos atyjának tartott Kádár neve. Van ellentét köztük vagy éppen nagy hasonlóság? Csaknem négy óra hosszat ülünk a Kinizsi moziban, hogy a recski »titkos kényszer-munkatáborról« készített dokumentációt megnézzük. »Virágkorát« 1950-53 között élte a demokráciának ez a szennyfolt intézménye. Százak és százak járták itt végig a poklot. A kínzólegények még többnyire életben vannak (esetleg »altábornagyi nyugdíjjal Budapesten él«). Az áldozatok még nem emésztették meg az ott kapottakat. De a »morális kopás« itt is megteszi a magáét. Az elhangzó - egyelőre csak! - panaszokra egyáltalán nem emlékezik az, aki a vizesgödörbe lökdöste vissza a kimászni akarókat. A kínzások leírását kitalált történetnek tartja: »nem tudom, honnan szedte össze mindezeket ez az ember«. De ami a német koncentrációs táborok kínzóinak pereinél olyan visszataszítóvá nőtte ki magát, azok kísértetiesen visszatérő mondatok: »én csak a feletteseim parancsát teljesítettem«; »én semmiről nem tudtam, kérdezzék meg a parancsnokomat«; »nekünk nem volt alkalmunk arra, hogy az odakerült emberek felől érdeklődjünk, mi szigorú fegyelem alatt dolgoztunk ott . . .«Ez már nem is morális kopás, ez már immorális fertő, amikor válogatott emberek, válogatott módszerekkel, gondolkodás nélkül, a kapott parancsok mögé bújva, talán azokat túl is teljesítve, kiélhették szadista hajlamaikat. És mely kategóriába soroljuk azt a volt AVH-s altisztet, ma nyugdíjas, aki ma is szentül meg van győződve az akkori »jelszavak« helyességéről: »veszélyeztették ezek az egyházi urak a demokráciát, félre kellett hát őket tenni az útból« vagy: »ma is helyesnek tartom, hogy ezeket az ellenségeket eltávolítottuk, hogy észre térjenek« vagy: »jó volt a munkatábor, mert megerősödhetett a munkásság hatalma.« A szeme még a filmgép előtt is szikrát szór, mintha az ötvenes években valami pártaktíva értekezleten agitálna. Már a nézésétől végigborsódzik a hátam. Ilyen alakokkal futottam össze a negyvenes évek végén egy »közigazgatási tanfolyamnak« kikiáltott agitprop. összejövetelen. És ilyen gyűlölettől izzó aktívák űztek el 1948-ban az egyetemről! Mit lehet tenni a morális kopás ellen ma Magyarországon? Kétségtelen, hogy a bajok felfedése, meglátása és tudatosítása már a küzdelem legelső fokát jelentheti. De két veszélytől senki se mentes: az elkenés és a vájkálás jobbról és balról fenyeget! Pozsgay Imre miniszter szereti ma az ország összes problémáját az emberi jogok címszava alá helyezni. És joggal. A mai magyar társadalomnak újra meg kell találnia azt a veszendőbe ment elvet (csak a sztálini viccek tudtak még hozzá krimiszámba menő illusztrációkat szolgáltatni!), hogy a demokráciában is legfőbb érték az ember. De ő is csak úgy, hogy jogaiba helyezve, korlátokat és védelmet kap, nehogy magának és másnak ártson. A nagy kérdés, hogy hogyan fogják föl és érzékelik a »morális kopást« az egyházak? Egyszerre sok (túl sok?) ajtó nyílik meg előttük. Egyszerre nem várt lehetőségekre adódik alkalom. Felkészültek-e - az általános munkatárshiányt is bekalkulálva - ilyen nagy feladatokra? Mi menti meg őket attól, hogy - valami árúházpszichózistól óvakodva - a morális kopást ne hatalommegragadásra és - tágításra használják ki? Rendelkeznek-e olyan »morális integritással« hogy a századvégi Magyarországon a kiengesztelés szolgálatának motorjai legyenek? A kiengesztelésé, amely sem igazságtalanságot, sem cin_______4 Egyezmény akadályokkal A magyarországi egyházak tagjaiból alakult bizottság kidolgozta az Úr imádsága és a Hitvallás közös, egységes szövegét. Miatyánk Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy, szenteltessék meg a te neved, jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is. Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma, és bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek, és ne vigy minket kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól, mert tied az ország, a hatalom és a dicsőség mindörökké. Ámen. Apostoli hitvallás Hiszek egy Istenben, mindenható Atyában, mennynek és földnek teremtőjében. És Jézus Krisztusban, az Ő egyszülött Fiában, a mi Urunkban, aki fogantatott Szentiéle ktől, született Szűz Máriától, szenvedett Poncius Pilátus alatt; megfeszítették, meghalt és eltemették. Alászállt a poklokra, harmadnapon feltámadt a halottak közül, fölment a mennybe, ott ül a mindenható Atya Isten jobbján; onnan jön el ítélni élőket és holtakat. Hiszek Szentiélekben. Hiszem az egyetemes anyaszentegyházat, a szentek közösségét, a bűnök bocsánatát, a test feltámadását és az örök életet. Ámen. ❖ Sajnos, az egyes egyházak még nem rendelték el a szövegek istentiszteleti használatát. Pedig addig bizony csak írott malaszt az egész. Talán majd az ökuménikus alkalmakon (ahol szabad a szövegek használata) úgy megtanulják a hívek az új szövegeket, hogy egyházvezetőségük a példájukat követi. kosságot nem tűr, hanem Krisztus békéjét valósítja meg ezen a sokat szenvedett földön. A diaszpóra magyarságnak semmi joga a kárörömre vagy a mindent jobban tudók sunyi kézdörzsölésére: »na, ugye hogy megmondtuk?!« Mert hát ugye a morális kopás nem korlátozódik a Kárpát-medencére! Az otthoniak inkább a segítségünket és közbenjáró imádságunkat kérik. Gémes István
