Útitárs, 1989 (33. évfolyam, 3-6. szám)
1989 / 6. szám
uz/nmm »Történelmi találkozás« Eibisberg, 1989. július 24-augusztus 5., történelmi jelentőségű dátum a magyar cserkészetben. A magyarországi betiltást követően országon belül szó sem eshetett a cserkészetről, nemhogy tovább élhetett volna; egészen ez év elejéig, amikor is a demokratizálódási hullám (folyamat) során sor kerülhetett az MCsSz újraindulására. Immáron nem első alkalommal. Ahhoz, hogy a cserkészet hazánkban méltó helyére kerüljön, újból megbecsülést szerezzen, rengeteg munkára, erőfeszítésre van szükség. Teljesen új alapokról kell indulnunk, mert minden, ami a cserkészettel összefüggésben volt, a rendszer által megsemmisült. A biztató szavak, mondatok, a lelkesedés nem elég, ha nincs megfelelő szakképzett vezetői réteg, ha nincs kitől az ismereteket elsajátítani, példát venni. A Magyar Cserkész Szövetség, amely a betiltás után külföldön, a magyar hazától elszakadva, töretlenül folytatta a munkát, felismerve az óhaza megváltozott helyzetét, felelősséget érezve segítő kezét nyújtotta. így vált lehetővé, hogy közel 60-an a grazi Vezetőképző táborba utazhattunk. Lázas készülődés, izgalmakkal teli hónapok, nagy-nagy várakozás előzte meg a tábort. Mi, Magyarországról érkezők, az előtáboron is részt vettünk, ahol felvételi vizsgát tettünk elméleti és gyakorlati ismeretekből. Ezt követően altáborokra oszlottunk szét a külföldön élő magyar testvéreinkkel, akik mintegy 140-en gyűltek öszsze a világ minden részéből. Kemény munka vette kezdetét. Az előadások és feladatok mellett az időjárás is próbára tett bennünket, de mindenki tudta: nem szabad feladni, mindennek célja van. A napi igéken és áhítatokon keresztül kaptuk a biztatást és az erőt Istenünktől, hogy meg tudjuk állni helyünket. »A cserkész minden cserkészt testvérének tekint« valóságossá lett közöttünk, többszörösen át tudtuk érezni: mint magyar a magyart, cserkész a cserkészt, ember az embert. A zászló levonások alkalmával nemzeti imádságunkat meghatódva énekeltük, szem csak ritkán maradt szárazon. A tábortüzeknél megilletődve hallgattuk, énekeltük népdalainkat. Csodálatos dolog volt hallani a sok dalt, melyben különös fényt, színt jelentett az anyaországtól távol élők gazdag tudás kincse. A szűkre szabott időnkben azért alkalom adatott arra is, hogy beszélgethessünk, gondolatok cseréljenek gazdát és így egymást is megismerhessük. Erre az élményekben gazdag, testi és szellemi feltöltődést adó két hétre a vizsgák és utolsó este az avatások tették fel a koronát. A vezetés sötét és göröngyös útján elindultunk, reménnyel és bizakodva nézünk előre; tudjuk, hogy nem felhőtlen ez a munka, de azt is, hogy Istenünk kezében vagyunk, s Ő gondot visel rólunk és a ránkbizottakról! Köszönet mindenkinek, aki lehetővé tette számunkra, hogy ezen az úton elinduljunk! Jó volt veletek együtt lenni! Lábossá Péter (Kölese) (folyt, a 2. lapról) között, ahonnan jöttünk? Azt gondolom, ma különösen is érvényes és lehet ígéret a számunkra: »ne félj, kicsiny nyáj«! Munkaközösség, tanácskozó csoport Európa sok országából, Isten nektek adta az országot, nem csak azt a lelkit, a krisztusit, hanem visszaadta nektek Magyarországot is. Mert megnyíltak a kapuk, olyan sáncok kerültek áthidalásra, olyan erődök kerültek lebontásra, amiről azt hittük évtizedekkel ezelőtt, hogy örökre megmaradnak. Úgy is építették őket, úgy is készítették a határzárat is, meg az elválasztó ideológiát is, hogy itt törés legyen a világ két része között, Európa közepén. Szabad nekünk most ezt az igét arra alkalmazni, hogy Isten az ő országához, ráadásul, nektek adta szolgálati helyül azt az országot, ami eddig zárva volt. Igaz, előbb-utóbb be lehetett menni, igaz, hogy volt kapcsolat, de most nagyra nyílt a kapu. Tetszett Atyátoknak, úgy látta, jónak, hogy nektek adja az országot. Vagyis úgy legyetek svéd, svájci, angol, német, osztrák vagy francia állampolgárok, hogy Isten országát szolgálva tudjátok: ez úgy tartozik össze, hogy több hazát adott végzetünk! Nagyra nyílt kapu Isten országáért, vezetéséért most neki adhatunk hálát, hogy megnyílt előttünk, nagyra tárult az a kapu, amely sokáig zárva volt. Többek között igazán imádkozni az ember csak az anyanyelvén tud. Azt szokták mondani, hogy a számolás is hasonló. De számolni még meg lehet azért tanulni más nyelven is. Magam is 11 évig éltem külföldön, többféle nyelven kellett megtanulnom számolni. De imádkozni mégis az anyanyelven jó, és a Miatyánkot akár Afrikában, akár Amerikában vagy Ázsiában, mindig magyarul szoktam mondani. Van mégis valami, ami összeköt egy meghatározott néppel, kultúrával, emlékekkel, ahogy nem mindegy, hogy hova születünk bele, mert ezzel meg akar ajándékozni az Isten. És minden ilyen ajándéknak az a kötelezése, hogy tovább kell adni. Akit az Isten meg akar áldani, úgy áldja meg, hogy gazdag hagyományokat, embereket, történelmet, múltat ad a kezébe, amint a tálentumokat kapják a szolgák: menj, osztogasd szét, vidd, szolgálj vele, szerezz még annyit hozzá, mint amennyit kaptál. Ne félj, kicsiny nyáj! Nagy a föladat! Nyitott a kapu Isten országában az evangélium szolgálatában. Nyitva van nemcsak az az ország, amelyiknek az állampolgársága a miénk, hanem nyitva van Isten országa szolgálatában az is, ahová odaköt a nyelvünk, a múltunk! Tetszett Atyátoknak, úgy látta jónak Atyánk, hogy nektek adja az országot! Hát éljünk vele! Szeretettel, gondoskodással, féltő szeretettel, szolgálattal. Isten országában az a rend, hogy a megnyílt lehetőségeket Ő szolgálatra, feladatvállalásra, segítségnyújtásra adta. Jézus élete példája azt mutatja, hogy aki akaratát keresi, el kell, hogy mondja: tiéd legyen a dicsőség, az ország és a hatalom; mienk pedig a munka, amit reánk bízott azok soraiban, akik éppen mellettünk élnek. Testvéreim! Ezen az esti órán, amikor elgondolkodtunk néhány percre múltról, jelenről és jövőről, nyitott kaput látunk magunk előtt! Az Isten országa teljessége akkor jön el, amikor itt befejeztük a földi országhoz való tartozásunkat. Halálunk pillanatában kilépünk az idő keretéből. Akkor mondhatjuk el igazán, hogy átléptünk abba az országba, amely fölötte és túl van mindazon, ami hosszúság, szélesség, magasság és idő dimenzió. De most még itt vagyunk, s lehetünk Isten országa polgára és több földi ország lakója, munkása. Sokszor gondoljuk, olykor kérjük is, de más volna a világ, ha megváltoznának a többiek! Ha az irániak nem olyanok volnának mint amilyenek, mondják az irakiak, és fordítva; ha az izráeliek nem olyanok volnának mint az arabok, és fordítva; ha az oroszok nem olyanok volnának mint amilyenek, mondják az amerikaiak, és fordítva; ha a románok nem olyanok volnának mint amilyenek, mondják a magyarok, és lehetne folytatni ezt a sort. Ha a szomszédom nem olyan volna, mint amilyen, más volna a világ, békesség volna, vagy több szeretet és több eredmény. Isten országában az a rend, hogy nem kifelé kell nézni, hanem befelé. így változhat meg a világ Krisztus szerint, békességre és szeretetre, megértésre és együttmunkálkodásra, és ez a változás kezdődjék el bennem, s rajtam. Ámen. Harmati Béla Elhangzott Őriszigeten, 1989, szeptember 29-én.
