Útitárs, 1988 (32. évfolyam, 5-6. szám)
1988 / 5. szám
6 ÚT/TftRS QL) ______ Találkozások Egész életünk találkozások szinte szakadatlan sorozata. Mire is vinnénk ugyan, ha nem találkozhatnánk a másikkal, a többiekkel? Valószínűleg elkorcsosulnánk, magunkra maradnánk, nem színesedne és gazdagodna az életünk. Öt találkozásról szeretnék beszámolni, amelyben ezen a nyáron volt részem. Valamennyiért igen hálás vagyok. Az Evang. Teológiai Akadémián találkoztam azokkal, akikkel együtt 35 évvel ezelőtt szenteltek lelkésszé. Előtte 5 éven át voltunk évfolyamtársak: 3 évig Sopronban, majd 2 évig a Fasori Gimnázium épületében. Csak ketten kerültünk ki külföldre, egyik társunk pedig már évekkel ezelőtt meghalt. Magán viselte ez a találkozó is a jelenlegi magyarországi változások minden jelét: a gyanakvástól kezdve el a legderűlátóbb optimizmusig, a reformlázas álmodozásoktól a jövőtől való félelemig, a múlt tisztességes felmérése akarásától a felejtésig és megbocsátásig minden árnyalatot megtalálhattunk. Számomra mégis két megfigyelés jelentette a legtöbbet. Először éreztem azt, hogy nyíltan és őszintén beszéltünk egymással. És a másik: ki kell (folyt az 5. lapról) hallgató - Magyarországon, a Szovjetunióban vagy Dél-Amerikában - erről megbizonyosodik, akkor a rádiómiszszió elérte célját. Sok példát mondhatnék erre rádióhallgatókkal való találkozások alapján. Itt csak hadd küldjék az éter hullámain át üdvözletét és jubileumi köszöntést minden hallgatónknak, de ezúttal különösen azoknak, akiket e 25 év során meglátogathattam otthonukban, s akikről megértettem, akiktől megtudtam, hogy az Igének épp ez az üzenete lett számukra áldássá: Van Szabadítom - nem vagyok egyedül. Kedves testvérem, barátom, munkatársam, aki a rádiókészülék mellett ülve hallgatod ezt a jubileumi adást, - hadd fogjam meg a kezedet, így az éter hullámain át: Nem vagy egyedül! Akár világvárosban élsz (ahol inkább egyedül lehet valaki mint egy »eldugott« faluban!), akár messzi testvéri szótól, biztatástól; Dunántúlon vagy a Nyírségen, Erdélyben vagy a Bácskában, Kárpátalján vagy bárhol a nagy világban: Van Megváltód, Szószólód, Vigasztalód, aki leveszi vállaidról terhedet: Van Szabadítod! használnunk a találkozás alkalmait, amíg időnk van. Alig két hónappal a találkozó után Isten elhívta közülünk a soron következőt. Felszentelésünk óta ez volt vele az első (és utolsó) találkozásom . . . Püspöki hivatalában találkoztam dr. Harmati Bélával, a Déli Evang. Egyházkerület új püspökével. S bár ez nem az első találkozásunk volt - Deák téri segédlelkész időm óta ismerjük egymást mégis, ennek a találkozásnak más volt a minősége. Az új teológiai hallgatók felvételéről számolt be lelkesen, hiszen az egyházában nagy a lelkészhiány. Valamint dr. Vájta Vilmos levelét mutatta meg, aki a 70. születésnapjára írt köszöntésére válaszolt. Jó jelek ezek. Az egyháznak égetően szüksége van jobban kiképzett lelkészekre. Adja Isten, hogy a szinte lavinaszerűen megindult ifjúsági konferenciák a teológus utánpótlás biztosításához is hozzájáruljanak. Külön megköszöntem dr. Vajta születésnapjára küldött köszöntését, hiszen az ő neve Magyarországon éveken át tabu volt. Ez a jég most - úgy látszik megtört. Jólesett a magától értetődő közvetlenség, ahogy a püspök meghívta külföldi lelkészi munkaközösségünket lelkészkonferenciára. S amikor júliusban Stuttgartban meglátogatott és a meghívást megismételte, tudtam, hogy erre építeni lehet. Egyetemi intézeti munkaszobájában találkoztam dr. Frenkl Róberttel, dr. Harmati püspök elnöktársával. Főleg a laikusok helyzete, az intenzív beszélgetés az egyházon belül, és - vesszőparipája! - a Fasori Gimnázium ügye körül forgott a beszélgetésünk. Ennél a nemzetközileg ismert és értékelt sportorvosi szaktekintélynél most is imponált tárgyilagos hangja, az ügyért való kiállása és a nyílt beszélgetésre való készsége. Megállapítottuk, hogy egészen új stílusú és minőségű kapcsolatfelvételre és ápolásra van szükségünk, mind a hazaiaknak, mind nekünk, külföldieknek. Nem elég persze ennek megállapítása, gyakorolnunk is kell azt, hogy félre tehessünk sok-sok terhet, amely a múltban megnehezítette, sőt lehetetlenné tette a kapcsolatainkat. Clevelandban volt alkalmam találkozni az USA-beli Evang. Konferencia négy lelkészével, D. Brachna Gábor főesperessel, Bernhardt Béla, Juhász Imre és Markovits Pál lelkészekkel. Jó volt hallani örömeikről és gondjaikról. Nagyon csodálkoztam azon, a mienkétől teljesen elütő egyházi helyzeten, amelyben ők élnek. Beszámoltak gyülekezeteik életéről, a maguk sorsáról. S bizony elgondolkoztatott, hogy bizonyos értelemben hattyúdalhoz volt sok minden hasonlítható. A Magyar Ev. Konferencia a stagnálási, ill. a zsugorodás állapotában van. Kérdések tolultak fel bennem; már idő sem volt arra, hogy elmondjam őket. Mégis megható, hogy van »Erős Vár« c. lapjuk. Hogy a még meglevő gyülekezetek adakoznak közegyházra, erdélyi menekülteknek, soproni templomjavításra és a fasori gimnáziumra. Adjon Isten sok erőt ezeknek a részben elfáradó testvéreknek, hogy el ne lankadjanak! 250 fiatallal találkozhattam a Magyar Cserkészszövetség Fillmore-i kiképző táborában. Csaknem az összes földrész képviseltette magát. Sok jó barátságban, kedvességben, figyelmességben volt részem. Meglepett sokszor az őszinteség, amellyel kérdésekről vitáztunk. Zavart a merev antiökuménikus szellem, amellyel találkoztam, és az a monopólium, amelyet az az egyház élvez, amely ökuménén sokszor csak a protestánsok »beolvasztását« érti. Ugyancsak zavart az amerikai magyar protestáns lelkészek nemtörődömsége. Pedig az ő gyülekezeteikre is ráférne egy kis vérfrissítés. És hol találhatnának több fiatalt együtt, mint egy ilyen kiképzőtáborban? Milyen kár, hogy elszalasztják az alkalmat! Hogy gyülekezeteik nem engedik el őket? - ez az amerikai függőségi rendszerben érthető. De hát - engedtessék meg! - én is a nyári szabadságom rovására mentem el lelkigondozni Fillmore-ba . . . Méghozzá Európából! Gémes István
