Útitárs, 1988 (32. évfolyam, 5-6. szám)

1988 / 5. szám

6 ÚT/TftRS QL) ______ Találkozások Egész életünk találkozások szinte szakadatlan sorozata. Mire is vinnénk ugyan, ha nem találkozhatnánk a másikkal, a többiekkel? Valószínűleg elkorcsosul­­nánk, magunkra maradnánk, nem színesedne és gazdagodna az életünk. Öt találkozásról szeretnék beszámolni, amelyben ezen a nyáron volt részem. Valamennyiért igen hálás vagyok. Az Evang. Teológiai Akadémián találkoztam azokkal, akikkel együtt 35 évvel ezelőtt szenteltek lelkésszé. Előtte 5 éven át voltunk évfolyamtár­sak: 3 évig Sopronban, majd 2 évig a Fasori Gimnázium épületében. Csak ketten kerültünk ki külföldre, egyik társunk pedig már évekkel ezelőtt meghalt. Magán viselte ez a találkozó is a jelenlegi magyarországi változások minden jelét: a gyanakvástól kezdve el a legderűlátóbb optimizmusig, a re­formlázas álmodozásoktól a jövőtől való félelemig, a múlt tisztességes felmérése akarásától a felejtésig és megbocsátásig minden árnyalatot megtalálhattunk. Számomra mégis két megfigyelés je­lentette a legtöbbet. Először éreztem azt, hogy nyíltan és őszintén beszél­tünk egymással. És a másik: ki kell (folyt az 5. lapról) hallgató - Magyarországon, a Szovjet­unióban vagy Dél-Amerikában - erről megbizonyosodik, akkor a rádiómisz­­szió elérte célját. Sok példát mondhatnék erre rádió­­hallgatókkal való találkozások alap­ján. Itt csak hadd küldjék az éter hullá­main át üdvözletét és jubileumi kö­szöntést minden hallgatónknak, de ezúttal különösen azoknak, akiket e 25 év során meglátogathattam otthonuk­ban, s akikről megértettem, akiktől megtudtam, hogy az Igének épp ez az üzenete lett számukra áldássá: Van Szabadítom - nem vagyok egyedül. Kedves testvérem, barátom, munka­társam, aki a rádiókészülék mellett ül­ve hallgatod ezt a jubileumi adást, - hadd fogjam meg a kezedet, így az éter hullámain át: Nem vagy egyedül! Akár világvárosban élsz (ahol inkább egye­dül lehet valaki mint egy »eldugott« faluban!), akár messzi testvéri szótól, biztatástól; Dunántúlon vagy a Nyírsé­gen, Erdélyben vagy a Bácskában, Kárpátalján vagy bárhol a nagy világ­ban: Van Megváltód, Szószólód, Vi­gasztalód, aki leveszi vállaidról terhe­­det: Van Szabadítod! használnunk a találkozás alkalmait, amíg időnk van. Alig két hónappal a találkozó után Isten elhívta közülünk a soron következőt. Felszentelésünk óta ez volt vele az első (és utolsó) találko­zásom . . . Püspöki hivatalában találkoztam dr. Harmati Bélával, a Dé­li Evang. Egyházkerület új püspöké­vel. S bár ez nem az első találkozásunk volt - Deák téri segédlelkész időm óta ismerjük egymást mégis, ennek a találkozásnak más volt a minősége. Az új teológiai hallgatók felvételéről szá­molt be lelkesen, hiszen az egyházában nagy a lelkészhiány. Valamint dr. Váj­ta Vilmos levelét mutatta meg, aki a 70. születésnapjára írt köszöntésére válaszolt. Jó jelek ezek. Az egyháznak égetően szüksége van jobban kiképzett lelké­szekre. Adja Isten, hogy a szinte lavi­naszerűen megindult ifjúsági konfe­renciák a teológus utánpótlás biztosítá­sához is hozzájáruljanak. Külön megköszöntem dr. Vajta születésnap­jára küldött köszöntését, hiszen az ő neve Magyarországon éveken át tabu volt. Ez a jég most - úgy látszik megtört. Jólesett a magától értetődő közvetlenség, ahogy a püspök meghív­ta külföldi lelkészi munkaközösségün­ket lelkészkonferenciára. S amikor jú­liusban Stuttgartban meglátogatott és a meghívást megismételte, tudtam, hogy erre építeni lehet. Egyetemi intézeti munkaszobájában találkoztam dr. Frenkl Róberttel, dr. Harmati püspök elnöktársával. Főleg a laikusok hely­zete, az intenzív beszélgetés az egyhá­zon belül, és - vesszőparipája! - a Fasori Gimnázium ügye körül forgott a beszélgetésünk. Ennél a nemzetközileg ismert és ér­tékelt sportorvosi szaktekintélynél most is imponált tárgyilagos hangja, az ügyért való kiállása és a nyílt beszélge­tésre való készsége. Megállapítottuk, hogy egészen új stílusú és minőségű kapcsolatfelvételre és ápolásra van szükségünk, mind a hazaiaknak, mind nekünk, külföldieknek. Nem elég per­sze ennek megállapítása, gyakorol­nunk is kell azt, hogy félre tehessünk sok-sok terhet, amely a múltban megnehezítette, sőt lehetetlenné tette a kapcsolatainkat. Clevelandban volt alkalmam találkozni az USA-beli Evang. Konferencia négy lelkészével, D. Brachna Gábor főesperessel, Bern­hardt Béla, Juhász Imre és Markovits Pál lelkészekkel. Jó volt hallani örö­meikről és gondjaikról. Nagyon cso­dálkoztam azon, a mienkétől teljesen elütő egyházi helyzeten, amelyben ők élnek. Beszámoltak gyülekezeteik éle­téről, a maguk sorsáról. S bizony el­gondolkoztatott, hogy bizonyos érte­lemben hattyúdalhoz volt sok minden hasonlítható. A Magyar Ev. Konferen­cia a stagnálási, ill. a zsugorodás álla­potában van. Kérdések tolultak fel bennem; már idő sem volt arra, hogy elmondjam őket. Mégis megható, hogy van »Erős Vár« c. lapjuk. Hogy a még meglevő gyülekezetek adakoznak közegyházra, erdélyi menekülteknek, soproni templomjavításra és a fasori gimnáziumra. Adjon Isten sok erőt ezeknek a részben elfáradó testvérek­nek, hogy el ne lankadjanak! 250 fiatallal találkozhattam a Magyar Cserkészszö­vetség Fillmore-i kiképző táborában. Csaknem az összes földrész képvisel­tette magát. Sok jó barátságban, ked­vességben, figyelmességben volt ré­szem. Meglepett sokszor az őszinte­ség, amellyel kérdésekről vitáztunk. Zavart a merev antiökuménikus szellem, amellyel találkoztam, és az a monopólium, amelyet az az egyház él­vez, amely ökuménén sokszor csak a protestánsok »beolvasztását« érti. Ugyancsak zavart az amerikai magyar protestáns lelkészek nemtörődömsé­ge. Pedig az ő gyülekezeteikre is ráfér­ne egy kis vérfrissítés. És hol találhat­nának több fiatalt együtt, mint egy ilyen kiképzőtáborban? Milyen kár, hogy elszalasztják az alkalmat! Hogy gyülekezeteik nem en­gedik el őket? - ez az amerikai függősé­gi rendszerben érthető. De hát - en­gedtessék meg! - én is a nyári szabadsá­gom rovására mentem el lelkigondozni Fillmore-ba . . . Méghozzá Euró­pából! Gémes István

Next

/
Oldalképek
Tartalom