Útitárs, 1988 (32. évfolyam, 5-6. szám)
1988 / 5. szám
UT/mnsm, Stuttgarti ökuménikus modell Egy helyben topogáshoz hasonlította valaki nemrég a keresztyén egyházak egymáshoz való közeledésének jelenlegi állását. Nem is egészen ok nélkül. Míg a római egyházban erős restaurációs erőfeszítés történik, bizonyos fáradtság uralkodott el a protestáns oldalon. Félő, hogy a r.k. fejlődésben a hatalmi struktúrák megerősítésére szolgáló törekvéseket látnak a protestánsok. Félő, hogy az Egyházak Világtanácsában otthonos »elviselhetetlen pluralizmus« amúgyis lehetetlenné teszi a r.k. egyház számára a lényeges közeledést. Döntő fázisba lépett ezért, látásunk szerint, az ökuménikus munka. Mindenekelőtt azért, mert már hovatovább csak a legalsó szinten fejlődhet. A felsőbb szinteken sok a kötöttség, korlát és akadály. Lent, a gyülekezetek vonalán még sokat lehet tenni azért, hogy egymás üldözése és kiátkozása helyett együtt éljenek, egymással békességben a keresztyének és keresztények. Olyan ökuménikus gyülekezetről szeretnénk azért itt beszámolni, amely ezt a békés, sőt testvéri együttélést már évek óta gyakorolja. Kik vagyunk? Abból kell kiindulnunk, hogy a délnémetországi Württemberg területén Stuttgart és Ulm súlyponttal kb. 15-20 ezerre tehető a magyarok száma. Igen kevesen élnek még az 1945-ösök közül, számuk és részvételük egyre csökkenőben van. 1956-ban főleg diákok, munkások, tanoncok kerültek ide, legtöbbjük itt német feleséget vett. A 60-as évek közepétől sok »jugoszláviai vendégmunkás« került ide, ezek többsége máig itt maradt és megőrizte magyarságát. Vannak, akik tengerentúlról vándoroltak vissza az országba és itt telepedtek le végleg. A hetvenes évek végétől pedig egyre nőtt az erdélyi kivándorlók, menekültek száma. Közösségünk, a Stuttgarti Magyar Protestáns Gyülekezet is ebbe a képbe illesztendő bele. 1947 óta van magyar nyelvű protestáns lelkigondozás; és a Magyar Katolikus Misszió gondozza a római katolikusokat. A nagy különbség az, hogy míg az utóbbiban mindig főállású lelkész dolgozott, addig a protestánsokat mindig egy német-főállású lelkész gondozta és gondozza ma is, mellékállásban. Mellékelt modellünk abból indul ki, hogy az egyház szíve közepe az istentisztelet. Ide gyűlnek azok, akiket Isten hív. Az istentiszteleten hangzik az Ige és kiszolgáltatják a szentségeket, a keresztelést és az úrvacsorát. így élünk mi ebben az istentiszteleti közösségben, amelyet éppen az egy Ige hirdetése és a szentségek hoznak létre. Ez a biblikus, teológiai látás érvényesül, mint a gyülekezetét létrehozó és fenntartó felismerés. Mivel, hitünk szerint, Isten hívó, tanácsoló, útmutató, igasztaló, egyszóval: üdvözítő Igéje a Szentlélek munkája révén ragad meg bennünket, s a szentségek ugyancsak értéktelenek lennének a Lélek nélkül, ezért valljuk, hogy ezt a közösséget Isten Lelke teremtette és tartja össze, azért oda érdemes eljárni és hozzátartozni. Az Ige és a szentségek biztosítják azt, hogy amennyiben Isten rendelése szerint bánunk velük, felekezeti korlátáink elveszítik elválasztó jelentőségüket. Sajnos, még nem érkezett el annak az ideje, hogy mellőzhetnénk evangélikus, református, szabadegyházi vagy római katolikus hovatartozásunkat. Modellünk ezt nem akarja, de nem is kíván a fenti felekezetekből valami meghatározhatatlan keveréket létrehozni. Mindenki megtarthatja felekezeti eredetét. Kettőt azonban elvárunk mindenkitől: hogy felekezeti gyökerei nem teszik gőgőssé és, hogy tiszteli a másik gyökereit. Csak így lehetséges, hogy tanuljunk egymástól, hogy tiszteljük és szeressük a másikat. Hiszen az egy Igére való hallgatás, a szentségekben való közös részesedés sok-sok elválasztó korlát fölé emel bennünket. Meglepő szabadegyházi testvéreink magas aránya, valamint az istentiszteleti résztvevők átlagon felüli magas száma. Istentiszteletünk rendjébe minden felekezetűnk elemeit beépítjük, a különböző kegyességi formákat mindenkinek felajánljuk, énekeinket tudatosan tanuljuk egymástól és tekintettel vagyunk egyes csoportjaink sajá(Folyt. a 4. lapon)
