Útitárs, 1978 (22. évfolyam, 1-5. szám)
1978 / 2. szám
XXII. évfolyam 1978. 2. szám MAGYAR EVANGÉLIUMI LAP 1 11 í ! j 1 í IC1^ T fkü nű f s Vajta Vilmos: „Akár élünk, akár halunk" A nagyvárosi utca kereszteződésénél piros a lámpa. Megállnak a járókelők, száguldanak az autók. Egy idősebb férfi kilép a várakozók közül, átszalad az autók között. Csak egy fél lépéssel tudja elkerülni, hogy el ne gázolja egy kocsi. Az utca másik oldalán egy pöttöm óvodás rémülve látja ezt a vakmerőséget, s mikor a „bácsi" szerencsésen átjut a másik oldalra, megragadja a kabátját és a körülállók nagy derültségére így „dörög" rá: „A te mamád sose beszélt neked a halálról?" Szinte nem illik jó társaságban a halálról beszélni. Tabu lett a halál témája, talán, jéppen azért, mert kaszája olyan véresen szántott át a mi nemzedékünkön. Legjobb tehát elhallgatni, öregekkel nem merünk a' halálról beszélni. Betegeknek, akikről lemondtak az orvosok, még mindig mosolyogva mondják, hogy minden jóra fog fordulni. Ha valakit halálos betegség támadott meg, azon tanakszunk, meg lehet-e mondani neki? Nem vesszük el az életkedvét? A fiatalok nem törődnek a sebességgel, mert ők „biztosan" tudnak vezetni. Baleset csak másokkal vagy mások hibájából szokott történni... És mégis, mindnyájunk számára tudott tény, hogy elérkezik az óránk, s legfeljebb csak az, aki saját kezével oltja ki életét, tudja előre, hogy mikor jön el az óra. Persze, aki maga menekül az élettől, nem is tudja, hogy már régen halott volt. Az életének nem maradt értelme. Itt kezdődik a halál problémája s nem akkor, amikor sírba tesznek. Mert kétféle halál van: a testi, amely sejtjeink állandó kicserélődésével szinte fiziológiailag is normális folyamat; és a lélek halála, amely az ember istenviszonyának a megszakadását jelenti. Egyikről sem merünk beszélni. Szemérmesség-e ez vagy pedig vétkes mulasztás? Régen nem így volt: az emberetek otthon haltak meg, családjuk vette őket körül betegségükben s haláluk óráján is ott voltak mellettük a „hozzátartozók", akik éppen a mi modern világunkban tűntek el. Kórházakban, öregotthonokban halnak meg az emberek, vagy pedig baleseteknél döbbenünk rá, mily „rémes a halál", amikor tehetetlenül várjuk a mentőkocsit, hogy még adjon életreménységet. „Csak egy lépés választ el a haláltól“ (1 Sám 20, 3) — s mégis a saját halálunkról merünk legkevésDé beszélni. Ha rágondolunk, aKkor vagy megrémülünk — hiszen mennyi minuent kellene még tennünk —, vagy pedig nemtörődömséggel kiirtottuk gondolatainkból. S egyszer aztán mégis: valaki elmegy azok közül, akikhez legközelebb voltunk. Az édesanya, aki megszült, a hitvestárs, akivel egy életet együtt töltöttünk szeretetben, a gyermek, aki előtt még ott volt a jövő ... A mai társadalom szinte tagadja a halált, s csak azok döbbennek rá, hogy még van, akiknek közelében megáll egy szerető szív dobogása. És most jön el a próbatétel órája. Meg tudunk-e birkózni a halállal? Fullánkja belénk szúródik-e s megkapja-e azt az ellenmérget, amely legyőzi a veszélyt? Sokan úgy próbálják megoldani a dolgot, hogy csillapítószerekkel kábítják el magukat. Kiesik emlékezetükből a gyász élménye s a pszichológusok szerint a halállal való szembenézés előli menekülésnek komoly pszichológiai következményei lesznek, mely egy-egy ember egész életet megbénítja. A halálnak ebbe a világába szól bele a Krisztus haláláról és feltámadásáról szóló evangélium. Ezért meri az apostol ezt hirdetni: „Mert közülünk senki sem él önmagának és senki sem hal meg önmagának; mert ha élünk, az Úrnak élünk, ha meghalunk, az Úrnak halunk meg, ezért akár élünk, akár halunk, az Úréi vagyunk“ (Róm 14, 7—8). Túrmezei Erzsébet: Golgota János 19, 26—27 Roskadozva, révülten kíséri. Arca egyre halványabbra válik. A Golgotát akarja elérni. Vele lenni... végig ... mindhalálig! Gyökeret ver keresztfája alatt. Nincs erő, mely elszakítsa onnan. Jaja, könnye régesrég elapadt. Nézi néma, fagyott fájdalomban. Míg a kereszt irgalmas Királya letekint az elalélt virágra. Minden szaván piros pecsét a vére: „Imhol fiad!“ Mintha búcsút venne! Édes fiát veszítse el benne, s találjon rá megváltó Istenére! , t (így leszel áldás) Az élet és halál kérdése ezért végső soron Krisztushoz való viszonyom kérdése. Azok is, akiknek a test felől kell gondoskodniok — orvosok, ápolók, gyógyszerészek, szociális gondozók stb. —, csak egy rejtély előtt állnak, amikor a halál kezd kopogtatni egy ember szívén, ők tudják a legjobban, hogy a haldoklónak talán nem is a csillapító injekció, hanem a meleg kézsorítás kell, mely annak a szimbóluma, hogy nem vagyunk egyedül a világban. Boldog, aki ilyen testvéri szolgálatot tud tenni! De még boldogabb lehet az, aki nemcsak a haldoklónak, hanem minden halálra készülő embertársának bizonyságot tud tenni arról, hogy Istennek, a Teremtőnek kezében vagyunk, aki Krisztusban megmutatta, hogy a halál nem az elmúlás, hanem a megdicsőülés pillanata. Átmenet a halálból az életre: Krisztusban, aki feltámadott, hogy ezt a reménységet pecsételje meg az emberi szívben, mely sose tudott belenyugodni a megsemmisülés gondolatába. Húsvét ennek az „átmenet“-nek az ünnepe. Páska ugyanis transitust, me(folyt. a 8. lapon)
