Útitárs, 1975 (19. évfolyam, 1-6. szám)
1975-03-01 / 2. szám
ÚT/TÁR5 Meditáció Gémes István: Sírok között — húsvétkor 1 Kor 15, 50—58 Szabad-e ezt a bibliai szakaszt éppen itt a temetőben felolvasni? Benne Pál apostol győzelemről — ezek a sírok viszont vereségről beszélnek. Pál lelkesen kiáltja oda olvasóinak: a halál fullánkja megtörött! — mi viszont itt állunk a sírok között, talán csak pár lépésre éppen annak a sírjától, akit nagyon szerettünk. Pál elpusztíthatatlanságról beszél, a mi temetőink viszont, kivétel nélkül, a pusztulás helyei. S én mégis boldog vagyok, hogy ezt a prédikációt nem egy templom szószékéről, hanem itt, a sírok között kell elmondjam. Ez a bibliai üzenet ide tartozik és nem a szószékre; a temetőbe, a sírok és gyászolók gyülekezetébe, s azok elé, akik még kicsit elgondolkoznak és akiket a halál fenyeget. S annak örülök a legjobban, hogy éppen ezek a sírok itt körös-körül életünk határaira emlékeztetnek bennünket. Egy egész életen át lehet gúnyt űzni a halálból, lehet nem tudomásul venni. Mindez azonban mit sem változtat a tényen, hogy a halál mindenikőnk kapuja előtt ott térdel, mint a fekete teve, ahogy azt egy arab közmondás tartja. Egyszer üt mindenikőnknek az órája, amelyben gúny, tudomásul venni nem akarás értéktelen rongyok csupán; a kételkedés, cinizmus, gőg véget ér és meg kell adnunk magunkat. Szerintem ezt kell húsvétkor mindenekelőtt komolyan venni. A keresztyénség pontosan az a vallás, amely a halálból sem krampuszt, sem Paprika Jancsit nem csinál, hanem halálosan komolyan veszi. Éppen mint keresztyének állunk tisztelettudóan a nagy ellenség, a halál előtt — és vacogunk! S csak ezzel magyarázható az is, hogy miért tulajdonítunk Jézus halálának és feltámadásának olyan nagy jelentőséget. Éppen azért, mert az ellenséget vesszük nagyon komolyan. A sírok intenek bennünket, éppen a mi világunkban, amely annyi sírt — katonasírt, tömegsírt, ártatlan gyerekek, öregek, asszonyok sírját — látott már. Minden egyes sír intő tábla: vegyétek nagyon komolyan azt, aki bennünket idejuttatott! * * - * Hogy reagált Pál ap. a halál tényére? Hogy komolyan vette, azt mutatja éppen Korintusi levele 15. hosszú fejezete. Érvelésénél három tényezőre kellett figyelemmel lennie. Elsősorban zsidó testvéreit kellett szem előtt tartania, akik feltámadást test nélkül nem tudtak elképzelni. Számukra a test volt az élet hordozója, a vérrel együtt. De görögös műveltségű hallgatóiról sem feledkezhetett meg, akik köztudomásúlag fölöslegesnek tartották a testet. Minden a lélek, mondták, s ez a lélek az emberi test börtönébe van bezárva. Onnan kell kiszabadítani. Ehhez járult még egy harmadik is: Pál maga szentül meg volt győződve a küszöbön álló világ végéről. Meggyőződésem, hogy ezzel a hármas szemlélettel küszködünk mi, mai modernek is. Állítólag már meghaladta a kétszázat azoknak a száma, akik gyógyíthatatlan betegekként befagyasztatták magukat annak a reményében, hogy egyszer majd csak rájön bajuk nyitjára az orvostudomány s akkor felélesztheti őket. Ma sem halt ki a remény, hogy a testet minden áron meg kell őrizni az utolsó napra. — De gondolok azokra a milliókra is, akik — minden modernség ellenére — szilárdan hisznek abban, hogy elhúnytjaikkal tartják a „szellemi kapcsolatot“ és számukra azok ugyanúgy élőlények, mint ők. — Vagy azokra, akik minden generációban egyszer csak előállnak és beharangozzák a világ végét. Sikerük van mindig, még akkor is, Feltámadt! Egy édes titkom van nekem. Fénnyel betölti életem, mosolyra nyitja számat: a Megváltó feltámadt! Nem, nem maradt a sír ölén. Ujjongok az örömtől én, hisz nem vagyok már árva. Nincs többé sírba zárva. Velem van nappal, éjjelen. Mindig velem, mindig velem. Az úton ö vezérel oltalmazó kezével. Virágok, illatozzatok! Húsvéti, tiszta fény ragyog elűzve minden árnyat: a Megváltó feltámadt! (Túrmezei E.) ha a vég nem következik be. Ezt mutatja legalábbis az, hogy a legközelebbi ilyen prófétának ugyanúgy akadnak majd követői, mint sikertelen elődjének. * * * Az egyre szaporodó sírok világában azonban őszintén meg kell kérdeznünk, mit tud nekünk nyújtani a keresztyénség? Válaszom erre a kérdésre kettős: Elsősorban a meggyőződést, hogy Jézus halottakból feltámadásával valami új indult meg, valami, ami addig nem létezett. Egy bűn által megbélyegzett világnak lejárt az érvénye, valami egészen új kezdődött el. Jézus feltámadása világunkat, amelyet sötétség jellemzett, a világosság s mindannak helyévé változtatta, ami azzal összefügg. Ádám elesése sötét terhet rótt ránk, Jézus feltámadása levette rólunk ezt a terhet. Másodszor el kell mondanom, hogy a Jézus feltámadása fölötti merő vitatkozás semmi haszonnal nem jár. Az újszövetségi tanúk más irányba mutatnak. Arra mutatnak rá, aki nemcsak feltámasztatott a halálból, hanem élére is állt egy egészen új emberiségnek, amelyhez én is, a halál által veszélyeztetett — mégis odatartozom. Jézus feltámadása csak az első lépés volt, de majd rám is sor kerül. Ebben a világban élek, amely elboríthat sötétségével, de Jézus hatalma alatt is állok, amely nagyobb minden sötétségnél. Ezért csatlakozhatom minden kételkedés nélkül Pál győztes felkiáltásához: „Halál, hol a te fullánkod? Pokol, hol a diadalod?“ S ezt tehetem akkor is, ha éppen kedveseim sírja mellett állok! De ennek tudata csak akkor segít, ha ebben az életben élő kapcsolatban állok az életnek az Urával; különben az egész parttalan filozófiai, világnézeti vitába és szélmalomharcba torkollik. Csak a Vele való élet mutatja meg nekem, hogy a halottak feltámadásának hite biztos és üdvözítő hit. Csak Jézus szabadíthat meg egyedül a halál fullánkjától, miközben megszabadít a halálfélelemtől. S így lesz az életem szabad és bizakodó élet. Ebben a reménységben énekeljük most a kedves húsvéti éneket: „Jézus él, én is vele, hol van ó halál, hatalmad? Jézus él, sír éjjele, csak új reggelig takarhat. Ott leszek, hol Uram van, ez az én bizodalmám.“ (Temetőben elhangzott prédikáció.)
