Útitárs, 1974 (18. évfolyam, 1-6. szám)
1974-09-01 / 5. szám
5_______________ Dr. Kürthy Tamás: Szung Vu Kung lázadása Gondolatok Szabó Lőrinc verséről Amikor nemrégen Magyarországon jártam, a Műegyetemen szavalóversenyt rendeztek, ahol Szung Vu Kung lázadását is előadták. Ismertem a verset már régebbről, de valahogy feledésbe ment nálam, s most, hogy újra hallottam, különösen szíven talált. Az aacheni egyetemen a neveléstani szociológia tanára vagyok. Nagyon szeretem a foglalkozásomat, s ezt talán érzik diákjaim is, mert annak ellenére, hogy éppen ez a téma az elmúlt években igen sok gyűlöletes összecsapásra adott alkalmat, nekem személyesen bajom úgyszólván soha nem volt. Sokszor tanakodtam azon, vajon miért, s magyarországi tartózkodásom ideje alatt bizonyos mértékben világosabb lett előttem itteni helyzetem is. Pedagógiai szemináriumokban az utóbbi időben gyakran szóba került az az alapvető kérdés, hogy mi lehet nevelésünk célja? A felelet, amit az ifjúság legaktívabb része, a tiltakozó ifjúság, erre talált: Kritikaképesség — az embereket tehát értelmileg arra képesíteni, egy más ember tevékenységét és véleménymegnyilvánulásait bírálni. Egy rideg értelmi képesség tehát, amely azon a meggyőződésen alapszik, hogy „nekem úgyis igazam van!“. — Az a nézetem, hogy óvakodni kell azoktól, akiknek mindig igazuk van, s ezért felmerül a gondolat: legyen bírálóképesség, deönbírálat is. Ehhez természetesen hozzájárultak azzal a feltevéssel, hogy az önkritika csak taktika, de nem stratégia. Áldatlan érvelés ez, s éreztem, u felvetett ellenérvvel a második lépést tettem meg az első helyett. Minden kritika és önkritika előtt érezni kell és éreztetni kell a másikkal, hogy az ember jó. Az ember nemcsak „ész és erőszörnyeteg“; egész másként nyilvánul meg a bírálat és az önbírálat is, ha közös a nevező, az emberben való hit és a tolerancia. Tudom, sokszor nehéz a jóban hinni, ha sértő támadások alatt van eltemetve és ha egzisztenciális kérdésekről van szó, de ennek ellenére egy megmételyezett légkört nem lehet érvekkel méregteleníteni, hanem csak jó érzelmekkel. A modern világ kettőt követel tőlünk: értelmi képességeket és testi képességeket. A szív, a jó érzés a hétköznapokban csak zavart okoz, csökkenti a hatásfokot és csalódásokhoz vezet. Igaz ez valóban? Minden látszat erre vall, de mihez vezethet egy magatartás és egy gondolkodás, ahol a hatásfok a döntő? A középpont elvesztéséhez. A modern társadalomban, tekintet nélkül arra, hogy terv- vagy piacgazdálkodási rendszerről van szó, az érzelmi világ eltompul, a középpont, a szív, elvész. Példák: Nyelvünk, mint szaknyelv, egyre világosabb, egyértelműbb, tisztább, de csak a beavatottak számára. Hétköznapi nyelvünk ezzel szemben egyre laposabb, íztelenebb, szegényebb. Ennek eredményeképpen csak szakemberek tudnak egymással társalogni, a hétköznapi beszéd pang az ürességtől. Költészet: az egyik oldalon egyabsztrakt költészet keletkezett, amelyet csak szakemberek tudnak elemezni, a másik oldalon badar kis versikék, ahol a szóvirág vagy az éle a lényeg. Költészet, amely a nép közkincse, kiveszőiéiben van; hogy Magyarország ezen a téren kivétel, élményem volt. Festészet: az absztrakt képekben ugyancsak szakember tud szépséget találni, laikus csak a fejét rázza. A modern ábrázoló művészet másik végén szakmai mesterséggel és pszichológiai tudással szerkesztett reklámplakátokat lehet találni, ahol egy tárgy rafinált kiemelése művészi eszközökkel történik. Zene: a zenei életben érezni leginkább a középpont elvesztését. A modern zene sokszor inkább egy fizikai kísérletre emlékeztet, mint arra a szívhez szóló, lelket emelő, az éggel és a mindenséggel összhangot teremtő erőre ami az valamikor volt. A modern zene másik véglete pedig az a sokszor gépekre emlékeztető dübörgő ritmus, amely az ösztönvilágot és az izomerőt mozgatja meg, az idegrendszert felajzza. Lelket kitöltő élményről már szó sincs. Pedagógia: szomorú az is, hogy a pedagógia, amely Vox humana-nak nevezi magát, ugyancsak vagy értelmiségi nevelést ad, amely kritikára képesít, vagy foglalkozásbeli képesítést ad, amely hatásfok emelésre céloz. Egy szertelen emberiség az eredmény, ahol _ ÚT/TftR5\7n a szerelem helyét a szexualitás foglalta el, ahol romboló ösztönök szabadulnak ki, ahol a szépség, harmónia ósdi, avult fogalmak. Ha Szung Vu Kung-ban azt a romboló embert látjuk megszemélyesítve, aki „hetvenhétféleképpen megváltozva“ és mint sok „millió óriás“ a mindenséget ostromolja, aki a perfektül működő gépben tökéletességet lát, aki a rakétával ha egyet bukfencezik „tizennyolcezer mérföldet" repül, akkor nyilvánvaló a párhuzam a mai élethez. Csak mikor érünk el a „világ őrtornyaihoz“? Az Antikrisztus, aki az ész és erő világát jelenti, az irodalomban már sokszor feltűnt. Már az Ószövetségben is, de az Újszövetségben ugyancsak célzás van rá. (Márk 13-ban az un. szinoptikus apokalipszis, valamint párhuzamos helyek Máté és Lukács evangéliumában, azonkívül a 2. Thessalonikai levélben és a Jelenések könyvében.) Történelmileg a pápa II. Frigyes császárban (1215—1250) Antikrisztust látott. Reformátori mozgalmak — Wycliff, Húsz, de főként Luther — a pápát ugyancsak úgy jellemezték, amire némely pápa okot is adott. A témát irodalmilag Selma Lagerlöf és Szolovjov igen hatásosan feldolgozták, de szerintem Szabó Lőrinc változata szinte kísértetiesen összeköt költői látomásokat, a modern ember ábrázolását, az emberiségbe vetett hittel. — Hogy ázsiai környezetbe helyezi, nyilvánvaló célzás arra, hogy a világostromlás világjelenség, de Buddha helyébe Krisztus alakját képzelve — mint a béke, a türelem és jóság megtestesítőjét —, látjuk, hogy itt is az Antikrisztus témájának egy igen aktuális válfajával állunk szemben. Reménytelen-reményteljes felkiáltás az emberiség nevében. (Legnagyobb sajnálatunkra helyszűke miatt nem közölhetjük Szabó Lőrinc 29 szakaszos versét, amiért elnézést kérünk. Szerk.) (folyt, a 3. oldalról) it, akkor úgy találjuk, hogy azok tőlünk inkább a szavakban, mint azok értelmében térnek el“. A vitában és a párbeszédben a partnerek érveinek a lelkiismeretes mérlegelése, a szempontok gondos megkülönböztetése, a kifejezésmód világossága is mind olyan erények, amelyekre Aquinoi Tamás a mai ökumenikus párbeszédben mindnyájunkat megtaníthat.
