Útitárs, 1974 (18. évfolyam, 1-6. szám)
1974-07-01 / 4. szám
Előadásrészlet Ha ezt így mondom, ez provokáló és egyúttal nem is nagyon helytálló, mert félreértésekhez vezet. Kérdés: elidegenedett az ember a vallástól? Vagy talán inkább a vallás intézményeitől, például az egyháztól? Ezt a pontot szeretném a katolikus ember szemével nézni. Nem tudom, hogy idevonatkozó tételeim mennyire alkalmazhatók a többi keresztény egyházakra. Katolikus körökben igen feltűnő, hogy egy idő óta az emberek, ha nem is nagy zajjal, inkább halkan, egy igen elgondolkoztató különbséget tesznek a katolikus hitvallású kereszténység és a hivatalos, intézményes katolikus egyház között. Az elsőt igenük, a másodikat, legalábbis semlegesen, legtöbbször közömbösen kezelik. Nem tudom, hogy a Vatikánban tudják-e, hogy a pápa szavának vagy egy vatikáni hivatal leiratának milyen csekély hatása van katolikus körökben. Más szóval — az elidegenedés tételének alkalmazásával —, hogy milyen kevéssé képes a mai katolikus ember önnönmagát a római egyház intézményeiben felismerni. Ez egyrészt általános tünet, másrészt szociális. Általános, hisz közismert, hogy a mai világ intézményei, egyház, állam, ENSZ, politikai pártok, mint intézmények eleve krízisben vannak és csak nagyon kis mértékben számolhatnak az emberek azonosulásával. Az intézmények jogi felépítése, egész adminisztrációja, avult bürokratizmusa, élettelen mechanizmusa, az az egész formalizmus, amibe belekövesedtek, alig alkalmasak arra, hogy az ember lelkét, szellemét, vágyait, érzéseit bennük felfedezze. A mai ember tartalom, emóció, spontaneitás, pezsgő élet utáni vágyát az intézmény, és az intézményesített egyház, eleve nem tudja teljesíteni. És speciálisan se. A II. vatikáni zsinat elmúlt, a nagy küzdelem az ottani tételek megvalósításáért, XXIII. János pápa örökségéért, folyik. Persze úgy tűnik, hogy a kúriai intézmények adminisztrációs malmaiban sok más búzát is őrölnek. Az ellentét és az elidegenedés szinte kaotikus következménye ennek a kettősségnek. Ma katolikusnak lenni annyit jelent, mint a vatikáni zsinat szellemében gondolkozni, tevékenykedni és élni. Ez a zsinat volt ugyanis az, amelyben a mai katolikus ember felfedezte önmagát, saját lényét, amivel azonosult. Hogy a vatikáni kúriai tisztviselők mit csinálnak, nos, az az ő dolguk. Ezt persze úgy értelmezni, hogy a katolikusok egy jó része megszűnt katolikus lenni, nem lehet. Jómagam és sok más millióan nem a Vatikán, a pápai diplomácia vagy a pápa miatt katolikusok, ez a világ elmúlt, hanem attól függetlenül, vagy éppen annak ellenére is. Számunkra a katolicizmus és különösen a keresztény vallás nem intézmények függvénye, hanem valami ezen túl: egy speciális vallási kultúra, egy gondolkozásmód, életstílus, írók, költők, tudósok, teológusok, egyszerű falusi plébánosok, emberek, szokások, rituálok, énekek, könyvek, művészetek, templomok hosszú-hosszú sorának eredménye. Hogy egy mai kúriabiboros mit csinál, hogyan politizál, meg hasonló — nos, az ehhez a sorhoz nem tesz semmit és nem vesz el belőle semmit. Azt hiszem, hogy ez a megkülönböztetés teszi, hogy a katolikus ember intézmény-elidegenedésében egyúttal megtalálja azonosulási területét is, és marad nem-elidegenedett katolikus. Hasonlóan látom én ezt a vallás és egyáltalán a hit vonalán. Akik az intézményeken át próbálták kiirtani a vallást, azok hosszú távon zsákutcába kerültek. Azt jelenti ez, hogy az ember a hittől nem tud elidegenedni? Nem. Persze úgy vélem, hogy a hittől, Istentől, csak azok idegenednek el, akik a hitet intézményekkel azonosítják. Bevallom, számomra szinte megoldhatatlan probléma az, hogy hogyan tud egy ember Istentől Isten miatt elidegenedni. Nevezetesen hogyan veszíti el a hitét a hit, azaz nem az intézmény miatt. Hogy valaki Isten és hit nélkül nő fel és éli le életét, azt megértem, de amit én nehezen értek meg, az a megszerzett hittől való elidegenedés a hit miatt. Ügy érzem, ez a labirintus már az emberi lélek mélységeibe vezet. Oda, ahol az ember önmagától is képes elidegenedni. Ahol az apa a fiára néz és azt mondja: „Hála Istennek, Családi hír Hefty László Buenos Aires-i lelkész és félesége házasságát Isten negyedik gyermekkel áldotta meg. Neve Attila. semmiben nem hasonlít rám!“ Ez az önelfordulás, a magyar nagyon helyesen mondja, meghasonlás, persze lehetséges. Ahol az ember gyűlöli és megveti önmagát. Ahogy Szent Pál mondja: „Hát nem tudjátok, hogy a Szentlélek temploma vagytok?" Vagy az Ószövetség, amit már idéztem: „Az Isten saját képére és hasonlatosságára teremtette az embert.“ — Aki elvesztette önmagát, csak az vesztette el az Istent. Persze a bűn elidegenedés, de csak ideiglenesen. Amíg az ember tudja, hogy bűnt követett el, addig tudja azt is, hogy ellentétbe került Istennel — és önmagával —, lévén a bűn nem Isten képmása benne. Levéltöredék ........A konferencia előadói teljesen mások, mint tíz évvel ezelőtt. Az irodalom központi helyéről kimozdult, de nem tűnt el . . . Az elődásoknál a mai ember problémái merültek fel, mint pl. az ember elidegenedése, a keresztyén embertársadalmi felelőssége, vagy a házasság. Talán mindenkire nagy benyomást tett, legalábbis rám, a Jesus-Bruderschaft bizonyságtétele. Egy példa az ő életformájuk, hogyan tudnak keresztyének a másiknak szolgálni, többet adni, hogyan tudnak a keresztyének maguk között egymásnak segíteni. Jó érzés volt hallani, hogy a felebarát iránti szeretet milyen aprólékos dolgokban mutatkozik meg a mindennapi életben, amit mi részben olyan természetesnek veszünk magunk felé, de a másik felé azt nagyvonalúan semmibe vesszük. Különösen jók voltak Koltai Rezső megjegyzései a viták végén, aki egykét rövid mondatban megmondta a lényeget, a döntőt. Nagyon „természetesek“, tehát nem erőltetettek, de jók voltak a reggeli áhítatok, és az istentiszteletek. Nagyon keveset ismertem a régiek közül, de számomra nagy élmény és gazdagodás volt újakkal megismerkedni és a Harmadik világ problémájáról olyanoktól hallani, akik ott éltek. Én nem cserélném el a mi konferenciánkat más konferenciákkal és valahogy nem helyeslem a közös konferenciát . ..“ Elidegenedés a hittől Dr. Horváth Árpád:
