Útitárs, 1973 (17. évfolyam, 1-6. szám)
1973-12-01 / 6. szám
£ WASHINGTON UT/Tfíi MAGYAR EVANGÉLIUMI LAP XVII. évfolyam 6. szám 1973 Karácsony VELÜNK AZ ISTEN? Már évszázadokkal ezelőtt megmondták a szkeptikusok, hogy nincsen velünk az Isten. És a modern világban szaporodnak annak jelei, hogy nem is volt egészen téves ez a vélemény. Nem ok nélkül van a kérdőjel mondatunk mögött: tényleg velünk van Ö? Még ha föltételezzük, sőt hisszük is, hogy Ő teremtette a világot, az emberrel benne. De ez a mi szép világunk nem úgyfest-e, mint a Csáky szalmája — összevissza, gazdátlanul? Tizenhárom éves tanítványom jelentette ki büszkén, hogy egy évvel ezelőtt felhagyott az imádkozás maradi szokásával, mert minden imádsága olyan volt, mintha gumifalnak ütődött s onnan viszszahullott volna. Bárhol említjük meg az imádkozás szükségességét, szinte mindig ugyanazok az ellenvetések: bajban Imádkoztam, de nem hallgatott meg, szerettemért könyörögtem, mégis elvesztettem őt. Kezére játszik az így gondolkozóknak mai kuszáit történelmünk is, amelyről pedig azt tanultuk — ótestámentumi örökségként —, hogy az éppen Isten munkahelye. Ezzel szemben mi fölsoroljuk világunk 40 millió menekültjét, évenként éhenhaló további 40 millióját, esztelen háborúinkat, a börtönökmélyén senyvedő ártatlanokat, sőt a hitükért üldözötteket, s a felsorolás végén a keserű panasz: hol az Isten? Miért tűri, nézi el mindezt? Velünk van-e Ő még egyáltalán? Látszólag itt az egyház is cserbenhagyott bennünket, kérdezőket. Míg a teológusok századokon át azzal foglalkoztak, hogy itt tisztára mossák, igazolják az Istent, a maiak közül sokan „nyugtatnak" meg bennünket azzal, hogy Ő nem is lehet velünk, hiszen meghalt. Mi az Isten halála utáni korszakban élünk — ez a modern jelszó —, amely inkább gyászjelentésre hasonlít! Higgyünk-e annak, ha idén karácsonykor is fölcsendül a mondat, amelyből Luther még egy egész reformációra futó erőt merített, a 46. zsoltárból: „A seregek Ura velünk van ...“? Csak aki nem veszi komolyan e kérdéseket, nem keresi itt a választ. Mert ebbe az örökös kérdezésbe és válasz nem nyerésbe bele lehet zavarodni. íme a válaszadáshoz két kisegítő megjegyzésünk! Az elsőt inkább a panasz és a szemrehányás sugallja. Nem lettünk-e mi, keresztyének az utóbbi időben túl bizonytalanok és csendesen visszahúzódók „ebből a gonosz világból“? Mert sokan vannak ugyan közöttünk, akiknek pozitív tapasztalataik vannak, de hallgatnak róluk. Mivel pedig az ellenvetések képviselői véleményüket mindig tapasztalataikkal támasztják alá, azokra nem lehet elméleti válaszokat adni. Ezért kell tapasztalt emberek vallomása! Nem mintha ez újdonság lenne. Mi más a Biblia, mint könyvek gyűjteménye? Könyveké, amelyek éppen tapasztalatokról szólnak. Arról, hogy emberek, sőt népek, hogyan, milyen tapasztalatokat szereztek az Istenről. Csak mi tettük a Bibliát tanok gyűjteményévé! Eredetileg azt mondta el, hogy Ábrahámnak milyen tapasztalata volt Istennel, majd hogy Jób vagy más imádkozó hogyan tapasztalta meg Istentől való elhagyatottságát, illetve megtalálását. Aztán négy férfi vállalkozott arra, hogy összegyűjtse emberek tapasztalatait Jézussal, s jellemző módon ezeknek a gyűjteményeknek a jó hír (evangélium) nevet adták. És itt a hivatkozás az elvontabb Pálra nem állja meg a helyét. Bár Pál hatalmas erőfeszítést tett, hogy a másképpen gondolkozóknak írjon, mégis letagadhatatlan, hogy még emögött is damaszkuszi tapasztalata állott, amely szerint hiába rugódozott „az ösztöke ellen". Élményt csak élmény bizonyíthat vagy vonhat kétségbe.-Tapasztalat ellen csak más tapasztalat sorakoztatható fel. A Szentírás ilyen szakadatlan tapasztalatláncnak az összefoglalása, amely engem is a tapasztalatgyűjtés fontosságára hív fel és figyelmeztet, nehogy nálam szakadjon meg a lánc! Azért ha karácsonykor elhangzik az ősi hitvallás: Velünk az Isten! — akkor gyerekeinknek ne kátéval magyarázzuk ennek igaz voltát, hanem mondjuk el nekik egyszerűen azt, ahogyan mi azt megtapasztaltuk az életünkben! Képesek vagyunk-e még erre? Második válaszunkat egy utalással kell kezdenünk. Nagyon fontos ugyanis, hogy a karácsonyi történetben bukkan föl újra ez az ótestámentumi mondat: .......és szül fiat, s nevezed azt Immánuelnek, ami azt jelenti: velünk az Isten.“ Mert hogy velünk van-e az Isten, az messze túlmegy azon, hogy az Isten mindenütt — fában-füben-eseményekben-lelkemben — jelen van. Isten Jézusban van jelen közöttünk. Ne csak arra gondoljunk e mondatnál, hogy Isten és Jézus egy, sokkal inkább a közismert mondatokra, amelyek arról tanúskodnak, hogy Jézus az Istennek velünklevése. Másképpen így is mondhatnám: csak aki Jézust ismerte el Urának, mondhatja el, hogy az Isten vele van. A karácsonyi szent történet ezt írja le színesen és sokoldalúan. Egyrészt a korrigálás szándékával: nem vagyunk idegen elemek uralma alatt, mert Jézus elvette azok hatalmát és erejét. Másrészt biztat a bizalomra: nem olyanunk van, akinek meg ne esne a szíve gyarlóságainkon. Ezért kell a kegyelem királyi széke elé bizalommal mennünk (Zsid 4, 14—16). Ezért karácsony nekünk, keresztyéneknek messze nem az az elvilágiasodott ünnep, mint kortársaink legtöbbjének, hanem időről időre emlékeztetés Isten szeretetére, amellyel körülvesz bennünket. Mert velünk az Isten! Gémes István t '
