Útitárs, 1973 (17. évfolyam, 1-6. szám)
1973-05-01 / 3. szám
Leprások között Csákány István ref. lelkész Kenyában dolgozik mint mezőgazdasági tanácsadó, a fejlesztési segély keretében. Az elmúlt évben egy hónapot töltött Etiópiában a leprások között. Beszámolójából közöljük az alábbi kivonatot: „Miután az etiópiai kormány földterületet biztosított, ahová leprás betegek családjai költözhettek önálló gazdálkodásra, de mezőgazdász csak később jöhetett, a szervezőbizottság örömmel fogadta segítségemet. Etiópia lakosságának több mint egy százaléka, legalább 300 ezer ember leprás beteg. A legutóbbi évekig kiközösítve, a temetőben, sírok között élték rendkívül szánalmas életüket. Ma van a fővárosban egy rehabilitációs műhely, ahol mintegy 600 ember jut keresethez. Megrázó látvány, amikor olyanok, akiknek mindkét kézfeje hiányzik, a kézcsonkkal gombolyítják a szőnyegszövésre előkészítendő fonalat. Nagyon féltem a leprától. Otthon úgy tudtam, hogyha nem mosok meg jól egy citromot, amit esetleg egy leprás szedett le, akkor megkaphatom a szörnyű betegséget. Etiópiában azonban igyekeztek elhitetni velem, hogy a kezelés alatt álló betegeink nem fertőznek, fgy elindultam mintegy 40 leprás beteggel és családtaggal, valamint egy osztrák fiúval olyan területre, ahol se víz, se ház, semmi nem volt. Talán még soha nem láttam olyan boldog embereket, mint amilyenek ezek a honfoglalók voltak. Kiváltságnak éreztem, hogy osztozhatok örömükben. Másnap hozzám jöttek, hogy felfakadó bőrüket kezeljem. Sebhintőport használtam, bekötöztem őket, tartózkodásomból egyre jobban oldódva. Mocsaras, lápos terület volt a hely. Ásni kezdtem, hogy vizet nyerjünk s ők is jöttek segíteni. Előzőleg tanfolyamon vettek részt, hogy megtanulják, hogyan használhatják kécsonkjaikkal a szerszámokat. A környékbeliek jöttek nézni, hogy egy fehér ember vödrözi az iszapot és csodálkoztak, hogy ebből víz és kút lett. Első két nap nem volt fedél a telepesek részére, csak a gyerekek aludtak a sátorban. Majd ideiglenesen egy nagy ház épült, mely mindnyájukat befogadta. Az etióp-német kísérleti gazdaság és más mezőgazdasági intézményektől szerzett helyi tapasztalat alapján a szervezőbizottság részére mezőgazdasági szakjavaslatot írtam a munka folytatására, szervezésére, Nagy öröm volt, hogy az egyetlen angolul kicsit tudó beteg arra kért munka közben, hogy beszéljek neki minél többet a Bibliából. Kevéske holmijuk közt ketten nagy Bibliát hoztak a költözéskor. Ez amharik nyelven volt írva, különös, ismeretlen betűkkel. Kikerestem a tartalomjegyzékből, hogy melyik könyve a Bibliának, amiből idézni akarok és így mutattam meg, mit olvassanak fel. Mikor János 3, 16-ot akartam olvastatni, akkor nagy csodálkozásomra az egyik Biblia tulajdonosa kívülről mondta. Kiderült, hogy a „Szudáni Belmisszió" nevű egyház tagja és komoly keresztyén.“ D. Immer püspöknek magyar Bibliát adát Veöreös László felügyelő ÚT/TftRSm (folyt, az I. lapról) pedig oda volna írva föléje a neved és így peregne le mások előtt az életed minden apró kis mozzanata, jönne az is, amire nem akarsz emlékezni, bizonnyal eltakarnád iszonyodva a szemedet és azt mondanád: „Nem akarom látni!“ Lehet-e hát csodálkozni azon, ha az Ige arról beszél, hogy a Szentlélek kitöltése után megkeseredik a pünkösdi ember? De a Szentlélek még ezzel sem elégszik meg. A bűn halhatatlansága és hatalma után a bűn horderejéről beszél. Hogy tisztán lássam bűneim horderejét, megvilágosítja előttem azt a döbbenetes igazságot is, hogy Isten azonosítja magát a bűneim áldozataival. így szól Péter: „... Úrrá és Krisztussá tette Őt az Isten, azt a Jézust, akit ti megfeszítettetek.“ Isten tehát elégtételt szerzett a megölt Jézusnak. Borzalmas dolog az, mikor az ember meglátja, hogy amikor emberek ellen vétkezik, akkor is mindig Isten ellen vétkezik. Isten azonosítja magát az édesanyám könnyeivel, az édesapám szomorúságával, a testvérem neheztelésével, a hitvestársam panaszával, gyermekeim elhanyagolt leikével. Azonosítja magát a szegénnyel, a magányossal, akit nem karoltam fel, a beteggel, akit nem látogattam meg, a síróval, akinek a könnyeit nem töröltem le. Olvassuk csak el Máté evangéliumának 25. fejezetét és meglátjuk, hogy minden bűnt az Úr ellen cselekedtem, minden bűnöm tehát felségsértés. Nem csoda, hogy mikor ezt az ember meglátja, megkeseredik lelkében és azt kérdezi: „Mit cselekedjem?“ És nem csoda, hogy ez a kérdés nem a morfondírozás szórakozása, nem a tanácstalanság töprengése — ez a kétségbeesésnek a sikoltása. Mit csináljunk? Nincs számunkra szabadulás! A bűneink élnek, a bűneink üldöznek minket, a bűneink áldozatával Isten azonosítja önmagát! A finn teológiában van egy sajátságos fogalom: a vészérzet. Fel akarják ébreszteni az emberben azt a tudatot, hogy nincs számára menekülés, hogy összetörve sikoltson fel a lelke: Mit cselekedjem?! — Ezután a sötét keserűség után mindig hálás talajra talál a pünkösdi tanács: „Térjetek meg!“ És mindig felejthetetlenül ragyog fel a pünkösdi vigasztalás: „És veszitek a Szentlélek ajándékát — és bűneitek bocsánatát.“
