Útitárs, 1972 (16. évfolyam, 1-5. szám)
1972-03-01 / 2. szám
UT/TRR5 Könyvek Vajta Vilmos: A lélek diadala avagy: az elárult szeretet Könyveim között a modern drámairodalom sok példánya van. Szívesen olvasom őket, mert belőlük a keresztény hit mai nagy problémáiban való tájékozódásomban sok indíttatást kapok. S mit tagadjam, a lehetőség szerint igyekszem a színházi előadásokat is megnézni. Pirandello, a nagy olasz drámaíró tanított meg arra, hogy a színház és az élet között nincsen különbség. Ilyen szempontból érdekel a mai dráma s az ember örök kérdéseinek megértésére ösztönöz. Párizsban most újították fel Paul- Claudelnek, aki a keresztény hit költészetének zsenije, egy korai drámáját, a Partage de Midi-t. Nem merem a címet lefordítani, inkább megkísérlem megmagyarázni. Claudel az idő menetében a nap delét látja annak a csúcspontnak, ahol elválasztódik egymástól a világosság és a sötétség, a nappal és az éjszaka, s jelképesen ez az emberi egzisztencia nagy választója is. Ügy, mint a vízválasztó hegyek. Innen indul két irányba az élet, itt válik el a haláltól, a test a lélektől, az idő az örökkévalóságtól. Ebben a drámában két ember sorsában rajzolódik ki az ember örök sorsa, a megváltásért való küzdelme, veresége és üdvözítése, kárhozása és megdicsőülése. Talán valamit említek Claudel élettörténetének arról a keretéről, mely e dráma megértéséhez különösen is szükséges. Az író diplomáciai pályára készült, s mint kezdő diplomata többször is volt ázsiai küldetésben. Egyik útján, Kína felé, találkozott egy lengyel asszonnyal, aki jelen darabunkban Vsé személyében testesül meg, de aki más drámáiban is feltűnik. — Egy másik részlet szintén emlitésre méltó Claudel biográfiájából. Egész életútját és költői munkásságát meghatározza az a megtérés, amely 1886-ban a párizsi Notre Dame egyik oszlopa mögött meghúzódva, szinte villámszerűén csapott életébe. 18 éves volt, de Isten akkori elhívása többé nem hagyta nyugton, úgyannyira, hogy azon töpreng, hogy kolostorba vonul. Egy kísérletet tesz is erre, de rövid ott- tartózkodás után tudatosodik benne, hogy nem ez Isten akarata a számára. A Partage de Midi-ben több utalás van erre az isteni elutasításra. Ysével való első magános, szinte félszeg önvallomásé jelenetében Mesa erre utal. Megemészthetetlen számára az isteni csend, de Claude ezt is gyönyörűen tudja kiértékelni: „Nem, nem Istenem! Hagyj, nem kérek semmit tőled! Te itt vagy, s ez elég. Hallgass csak Istenem, hogy teremtményed megérthessen. Aki megízlelte hallgatásodat, annak nincs szüksége magyarázatra." Visszatérve a gondolathoz, hogy a világban való élet Isten igazi akarata, elindul ázsiai útjára. S ekkor történik a végzetes találkozó. Az első felvonás a hajón játszódik le. Ysé férjével, De Ciz-zel utazik, akit üzleti siker reménye hajszol Kína felé. Történetesen együtt utazik velük Amalcic, a kalandor férfi típusa, aki Ysét tíz évvel élőbbről — még házasságkötése előtt — ismerte. Most emlékezteti erre, mert akkor Ysé nem hódolt be neki. Most jobbat vár tőle, de ugyanakkor sejti Mesaban a versenytársat, noha ő maga ingerli Mesát, hogy vallja meg Yséhez való szerelmét. Folyt. köv. OLVASTUK... „Amikor nem mulaszthatom el, hogy gratuláljak az Útitárs új, friss s mindenekelőtt a modern élet követelményeinek egyházi és vallási vonatkozásban is kiváló szerkesztéséhez, szabad legyen közölnöm veled, hogy a mi kis újságunk XV. évf. 5. számában egy olyan cikket találtam (7. old.), amely már sok éve foglalkoztat s amire végre feleletet kaptam — mi a keresztyének viszonya a nem keresztyénekhez? Egy másik pompás cikk, a Magány, olyan pontosan és világosan foglalkozik ezzel a kérdéssel, hogy számtalan ismerősömnek pontos leírására, jellemzésére ismertem. Ennek a kérdésnek a felvetését annál is inkább aktuálisnak vélem, mert az emigrációban — különböző okoknál fogva — sok a magányos ember. Mindkét cikkhez örömmel gratulálok s várom az utóbbi folytatását“ (London). ________________________4 Ettem... „Jézus vette az öt kenyeret és a két halat, megáldotta azokat, majd odaadta a tanítványoknak, hogy tegyék a sokaság elé“ (Luk 9, 17). Ettem. Túl sokat ettem. Csak azért mert mások is ettek. Meghívtak. Nem voltam éhes, de ettem. Túl sokat ettem, Uram. Ezalatt százan és ezren haltak meg az éhségtől kínozva, szerencsétlen és tehetetlen családjuk szeme láttára. Ez borzasztó, mert tudom. Mert mindenki tudja! A határokon belül és azokon túl ezren és ezren éheznek. Térképet készítettek az éhségről. Az emberiség egyharmada éhezik. Te látod ezt a térképet, Uram. Nem mint statisztikus az irodában, hanem mint egy nagy család atyja, ki minden gyermekére egyformán tekint. Te szóltál nekem az utolsó ítéletről: „Éhes voltam ... szomjaztam ... beteg voltam ..." Te állsz sorba ételért. Te szeded fel mások hulladékát. Te halsz meg egy utcasarkon 26 éves korban. Egy másik sarkon én eszem. Pedig nem is vagyok éhes. Emlékeztess erre, ha elfelejtek adni. Sohasem fejezhetem be a küzdelmet mások kenyeréért. Mindig lesznek, akiknek nem jutott. Én inkább imádkoznék értük; inkább én böjtölnék. Inkább adnék alamizsnát. De ez mind nem elég, ha azon a napon azt kell mondanod nekem: „Éhes voltam és nem adtál ennem ...“ (M. Quoist: Itt vagyok, Uram!) Bécs. „Családi Istentiszteletektartását kezdjük el az egész országban. Az úrvacsoraosztással egybekötött alkalomra családtagjainkat, szomszédainkat vagy ismerőseinket hívhatjuk meg. Az 5—10 személyt vagy 2—3 családot magábafoglaló közösségi alkalom előkészítését nem szükséges a lelkészre bízni."
