Útitárs, 1971 (15. évfolyam, 2-5. szám)
1971-05-01 / 3. szám
MAGYAR EVANGÉLIUMI LAP xv.évfolyam 3. szám 1971 május Dominus Vivificans Megelevenítő Űrnak nevezte régi korok óta a keresztyénség a Szentleiket, s azt mondta róla, hogy — Jézus szavaival élve — az Isten maga Lélek. Ma egyre tanácstalanabból néznek ránk, ha a Lélekről vagy Szentlélekről beszélünk. Két hangot szólaltatunk meg itt, amelyek megpróbálják közelebb hozni ezt a régi és fontos üzenetet. * * * „Amit ennél a kérdésnél feltételezünk, az éppen hiányzik a mai embernél: nem tudja elképzelni, hogy i m á d á s nélkül lehetetlen normális emberi életfolytatás. Aki ugyanis „imád", az meghajlik valami előtt, aminek ő alárendeltje. Azonban azt se lehet elvárni az embertől, hogy valakit imádjon, akinek erre méltó voltáról egyáltalán nincs meggyőződve. Mégis azt mondom: valamit ismernie és elismernie kell az embernek, ami nem áll a saját hatalmamban, ami fölött nem rendelkezem, amit nem manipulálhatok. Nem imádhatom a „semmit", az „értelmetlenség mélységeit", a „sorsot" vagy a saját „létemet". Nem tud imádni az, akinek megmerevedtek a térdei, aki önmaga ura szeretne lenni, s aki el sem tudja képzelni, hogy a szívében egyszer megalázkodjék. Az írás szerint Lélek a teremtő érintés, mint például Michelangelo híres képén Ádám teremtésénél, amely az embert természetes álmodásból az emberi létre ébreszti. A sugár, amely az embert és Istent egymástól elválasztó falat áttöri. Ha valaki „lélekben" imádja Istent, lehellete van benne és lesz ezáltal hatalommá." IV. Stählin * * * A másik — kicsit talán furcsa ebben az összefüggésben — egy ősi imádság az észak-amerikai sziu indiánoktól: „HatalmasLélek, akinek hangját a szelek hozzák, s akinek lehellete az egész világnak életet ajándékoz, hallgass meg engem! Ügy lépek eléd, mint sok gyermeked egyike. Nézz reám, kicsi és gyenge vagyok, a Te erődre és bölcsességedre van szükségem. Engedj szépségedben járnom, hogy szemeim örökké gyönyörködhessenek a naplemente bíbor színében. Hogy kezeim tisztelettel nyúljanak dolgokhoz, amiket Te teremtettél és füleim mindig készek legyenek hangod meghallására! Tégy bölccsé, hogy mindent megértsek, amit népemnek tanítani akarsz, a tanítást, amit minden falevél és szikla őríz. Nem azért vágyom erőre, hogy testvéreimet fölülmúljam, hanem hogy legnagyobb ellenségemet — magamat — legyőzhessem. Tégy késszé, hogy mindig tiszta kezekkel és nyílt szemekkel jelenhessek meg előtted, s hogy lelkem — ha egyszer életem lenyugvó napként eltűnik — hozzád juthasson és szégyenkeznie ne kelljen." AD Dürer Albrecht születésének 500. fordulójára Erdély, Ajtós csak ködös messzeség volt, onnét indult ötvös-édesapád. Hallottál-e, értettél-e magyar szót? Kié vagy és kinek van jussa rád? Neved kezdőbetűit odavésted, rajzoltad, írtad képeidre: AD. S az ismeretlen magyar jelentésnek titka szerint adtál: adtad magad. Mint bíztatás és csendes intelem az „imádkozó kéz" van itt velem remekeidből . . . egy másolatod. Kérj bátran! — szüntelen ismételed. AD! — ragyog a kétbetűs felelet. Igen, Ö ad! Téged is Ő adott. T. E. „Nem tudok attól a gondolattól szabadulni, hogy egyházunk kétségbeesetten foglya a cselekedetek megváltó erejében való hitnek — minél modernebb a teológiája és minél jobban szeretné azt mutatni, hogy a jelenben él. Hát nem fejlesztettünk ki olyan teológiát, amely az egészségeseknek, teljesítőképeseknek, intelligenseknek, aktívaknak, rámenösöknek és tettre készeknek testéhez szabott, akik világot megváltoztató hatalmas gondolatokra és tettekre készek? S nem lett-e a teológia céltáblájává a passzív, a befelé forduló, a meditáló, az elmélkedő, akibe — vérmérséklettől függően — belerúgunk vagy akit kinevetünk? Nem a betegeket, a depressziók áldozatait, a szenvedőket, a bármilyen értelemben vett szegényeket és nyomorultakat bélyegezzük meg, mint alkalmatlan tagjait Isten országának? Hiszen ők igazán nem fordítják ki sarkaiból a világot. Nem ezek állnak-e egy politizáló-hadakozó egyház kellős közepén pásztor nélküli nyájként? MEDITÁCIÓ Azt hiszem, hamarosan meg kell változnia egyházunk munkastílusának. Húsz éve űzzük magunkat az aktivitás gyakorlásában. Húsz év óta élünk kifelé, a társadalom mezőin, a publicisztikában, a politikában, a munkásharcban. Szembeszálltunk a filozófiával, a pszichológiával, a szociológiával és a pedagógiával . . . S ugyanakkor — ilyen furcsa helyzet —, az egyház nem lett szavahihetőbb, legfeljebb érdektelenebb. Nem nyert semmiféle belőle kisugárzó erőt, inkább a meglevőt is elvesztette. A szélrózsa minden irányába kisugárzó aktivitás — ez egyházunk képe —, miközben belül feltartózhatatlanul tátongó üresség terjeng .. J. Zink
