Útitárs, 1971 (15. évfolyam, 2-5. szám)
1971-09-01 / 5. szám
Meghívó ÚT/TfíRS A magány . . . folyt, az 5. lapról Igen, itt van a dolog két leglényegesebb gyökere: 1. önkéntesen vállaltam-e ezt az állapotot vagy rámszakadt; 2. Véglegesnek tekintem, vagy kísérletet teszek a a „kitörésre", vagyis belső kontaktus keresésére egy másik emberrel, vagy embercsoporttal. (Félreértés ne essék magányon nem értem feltétlenül az erotikus partner vagy valamely családtag hiányát!) Ha az ember valami nagyvonalú és egyszersmind felületes tallózást tesz a „nagyok" műveiben, azt találja, hogy ritka a negativ szemlélet a magányról. Azok a szerzők, akik sajnálatraméltónak tartják az egyedüllétet, úgy tűnnek, mintha ők maguk meglennének az orvosság nélkül amit másoknak ajánlanak. így Foe: „Találékonyság, tetterő, szorgalom, türelem teszik elviselhetővé a magányos életet." Tehát egy helyzet, egy életváltozat, amely különleges erényeket követel, hogy leküzdjük nehézégeit. . . Tehát nem mindenki válik be! Egy másik gondolkodó úgy véli, hogy „A magány az a szellemnek, mint a diéta a testnek . .." Megtelik örömmel az ember ennek hallatára. Azonban folytatása is van: „de halálos, ha túl hosszúra nyúlik, mégha szükséges is" (Vauvenargues). Vajon mit ért azalatt, hogy „szükséges"? Talán idetartozik az a magányos ember, legtöbbször nő, akinek nagy gyásza van; például elvesztette férjét, gyermekét. Ezek gyakran kultuszt űznek bánatukból, valami sajátos gőgbe burkolóznak, mintha gyászuk a többi ember fölé emelte volna őket. Nem vagyok benne biztos, hogy ez helyes módja a magány megélésének. Seneca is ezen a véleményen van, mikor egy fiátvesztett anyát vigasztal: „Fájdalmadhoz ragaszkodói, mert fiad helyett ezt fogadtad fiaddá." Ha körülnézek magányos ismerőseim közt, azt látom, hogy a legtöbb szenved, de kevesen vallják be. Tiszteletreméltó ez a büszkeség, de gyanítom, hogy néha hamis mechanizmushoz vezet. Az ilyen ember végül képtelen őszinteségre; becsapja önmagát és másokat, nem mer a saját leikébe nézni, ajkáról nem tűnik el a gépies mosoly, a betanult vidámság. Ők azok, akik a legkeményebben ítélnek meg másokat, akik „nem tudnak egyedül megállni a lábukon". Mások munkába vetik magukat, főleg a pénzkeresést tartván szem előtt. Pénzzel sok mindent el lehet érni e világban, ami presztízst teremt, ez viszont kellemesen hat vissza önérzetükre. Vannak, akik nem találnak írt a pénzben és a pénzért kapható dolgokban. Ismeritek azokat a magányos nőket, akik szüntelenül vendégeskednek, sütnekfőznek, meghívják a barátokat, kollégákat, az összes unokahugot-öccsöt, sorjában? Ez is egy mód, hogy megszabaduljunk a magány kínzó érzésétől — de nem vagyok biztos, hogy a legjobb mód-e? Itt vannak a különböző egyesületek, továbbépző kurzusok stb, ahol szinte kivétel nélkül magányos nők láthatók. Ez valamivel bátrabb módja a „hadviselésnek". „Meginterjult" ismerőseim közt egy 70 éven felüli, egész életében magányos lengyel nő tette rám a legnagyobb benyomást. Hogy lehet elviselni a magányt, ha hosszú és végleges? Állandó készenlétben a segítésre, a feladatok, találkozások számára. Ügy látszik, mintha ő megtalálta volna az aranyközéputat ezen a nehéz terepen. Nem használ ki másokat, de nem is hagyja magát kihasználni. Nem ismeri a depressziót, de a mesterkélt, megjátszott vidámságot sem. Magányos, de nem elszigetelt, mert mindig kész meghallgatni mások problémáit, mégpedig úgy, hogy szempontokat ad; nagyon öntudatos, de nem gőgős. Saját bajairól is tud beszélni anélkül, hogy megterhelne valakit; távol áll tőle a fösvénység, úgyszintén a nagylelkűség fitogtatása. Szellemi élénksége páratlan, de túlzott ambíciónak tekinti például, hogy könyvet írjon (ilyen bölcs és harmonikus embernek a gondolataiból sokan meríthetnének hasznot). Talán nem véletlen, hogy mélyen vallásos, ez lehet a titka derűs nyugalmának, amivel magányát viseli már több mint hét évtizede (árva volt és egyedüli gyerek). Előbb vagy utóbb mindnyájan magányra jutunk, ha előbb nem, halálunk óráján. Ezért jó, ha megtanuljuk, hogy lehetünk magányosak anélkül, hogy elvesztenénk a lelki egyensúlyunkat. — Avval kezdtem vizsgálódásomat hogy a magány nem természetes állapota az embernek. Paradox módon hadd mondjam most, hogy valamiképpen minden ember magányos. (Folyt, köv.) 6 Az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem (EPMSz) 1972. évi tanulmányi hetére az egyetemes magyar kultúra művelőit, az egyházi életben résztvevő, vagy attól magát távoltartó, hivatásukat gyakorló magyar értelmiségieket, címzettet és barátait, találkozásra és véleménycserére ezúton meghívja. A tanulmányi hét témaköre: Kereszténység-magyarság Európában — mint kisebbség — egykor és most. (A kisebbségi lét keresztje, értelme és feladatai.) A tanulmányi hét helye: Schlosspension St. Georgen am Längsee, Kärnten, Austria. Postai irányítási szám: A-9313 tel. 04213/246. A tanulmányi hét 1972. május 22-én (pünkösdhétfő) du. kezdődik és 1972. május 28-án (vasárnap) de. fejeződik be. Jelentkezni és bővebb felvilágosítást lehet kérni az EPMSz titkárságán: Capistrangasse 2/15, A-1060 Wien Az EPMSz tanulmányi hetét itt rendezi AZ IGE TESTTÉ LETT ÉS LAKOZOTT KÖZÖTTÜNK,
