Útitárs, 1971 (15. évfolyam, 2-5. szám)
1971-09-01 / 5. szám
ÚT/TfífíS ÁRVÍZSEGÉLY Hatalmas megmozdulásról értesültünk a kölni székhellyel működő „Nordrhein- Westfáliai Magyar Protestáns Egyházközségiből. íme a lelkész és felügyelő beszámolója: „Gyülekezetünk prezsbitériuma magáévá tette Kölcsey István prezsbitertársunk kezdeményezését és elindította a múlt évi árvíz által kárt szenvedett magyar egyházak megsegítését, Veöreös László felügyelőnk, dr. Zimmermann Artúr prezsbiterünk és a lelkipásztor szervezésével. Megbízásunkra egyik prezsbiter testvérünk az árvízsújtotta Tisza- Szamos vidékén, a helyszínen tájékozódott és érintkezésbe lépett a lakossággal, az egyházi vezetőkkel. 34 egyházközség épületei mentek tönkre ott, ahol a lakosság 90 %-a protestáns. Majd a német Diakonisches Werk öttagú bizottságot küldött ki van Staa igazgató vezetésével. A bizottságban foglalt helyet Veöreös László felügyelő és dr. Zimmerman Artúr prezsbiterünk. Megtekintették a romos és sérült egyházi épületeket és közülük hét gyülekezetét vállalták felépíteni a sürgősség igénye szerint. (Evangélikus részről Kölese és Mezőtúr, református részről Tiszabura, Gyűrtelek, Jánkmajtis és Szamoskér.) Ezen az akción segélyben részesítettük a Budapest-Kőbányai evang. gyülekezetei (templomtatarozás)." ÍGY LEHET ELŐFIZETNI AZ ÚTITÁRSRA: Vagy a szétosztó lelkészi hivatalokon keresztül, vagy KÖZVETLENÜL a következő bankszámlára: „ÚTITÁRS“ Norddeutsche Landesbank Filiale Stadtoldendorf Konto-Nr. 29 366 879 Előfizetési ár egy évre: US $ 2,50 ill. annak megfelelő más valuta Az ÚTITÁRS számit olvasói segítségére! Rendezze előfizetését! Fizessen elő újmenekült olvasóinknak a lapra! Szente Gabriella: \ f A magany in. CÉLJA? Megvizsgáltuk egy kevéssé a magányt mint jelenséget ma és a múltban, elláttuk jó tanáccsal egymást, hogyan küzdhetjük le a magányosság, azaz egyedüllét veszélyeit, együtt örvendeztünk a kitűnő előnyöknek, melyek szinte vonzóvá teszik az egyedülálló ember életét. Nem volna teljes a gondolatmenet, ha a távlatot nem próbálnánk meg kiterjeszteni az irracionális felé. Tagadhatatlan, hogy eddigi írásaimban a magányosan, tehát külön háztartásban élők (nem házasok, elváltak, özvegyek) helyzetét, problémáit tartottam szem előtt, magam is közéjük tartozván. De vajon nem volt-e már ez is a dolgok túlságos leegyszerűsítése? Micsoda óriási különbség van például egy önszántából, kényelemből 30—40 éves agglegény és egy 70 éves özvegyember között, akit az élet megfosztott társától, talán 30—40 évi házasság után! Gyermekei szétszóródtak; „törődnek vele" — igen, írnak talán, esetleg sírkövet állítanak a halott anyának. És ez minden. Hogyen lehet egyszerre beszélni ennek a két embernek a helyzetéről és egyszerűen „a magányos"-nak nevezni? Legyünk megértőek és elnézőek egymással: én (is) tudtam ezekről az alapvető különbségekről kezdettől fogva. Ismerem a fiatal lányt, aki kétségbeesve keresi társát és talán úgy 30 körül férjhez megy az első legalkalmasabbhoz. Ismerek 45 éves férfit, aki elengedte élete nagy szerelmét, hogy idős édesanyjának áldozza napjait; annak halála után megnősült és három hónap múlva elvált. — Van-e a közeletekben egy idős, erős asszony, aki egy népes család lelke volt (anya, nagynéni, sógornő — mindegy) és hirtelen eltűntek mellőle akikért élt és akiknek szükségük volt rá? Mit kezdjen egészségével, életerejével, töméntelen ügyességével, segítségre kész vágyaival? Hogy említhetem őt egy napon a divatos fiatal hölggyel, aki egyedül maradt, mert egy év után megcsalta férjét, mert nem akart gyermeket, mert nem volt képes gondozni egy otthont? És mégis — végső soron egy nevezőre jutnak azokban a pontokban, melyekről említést tettem. Csak egy a kérdés: Ki tudja ezt időleges és örök javára fordítani? Ha nem cikket, hanem könyvsorozatot készülnék írni, venném a fáradságot, hogy átlapozzam a bölcsek könyveit, a régi kínaiaktól és az indus védáktól talán napjaink pszichoterápiájáig. Erre nincs lehetőség. De miért ne lehetne feldobni egy néhány gondolatrakétát, amely tovább hat, inspirál, robban a maga módján? Régi olvasmányaimat képezik a közmondások. Sokan talán együgyű időtöltésnek tartják. Legyen. Egy olasz közmondás szerint „Az egyedüllét a legszömyűbb, még akkor is, ha a mennyországban van." — Valahol Moliére azt mondja: „A magány elrémiszt — s már kezdek nyugtalankodni: csakugyan olyan borzasztó az?, mikor olvasom a megnyugtató befejezést — ha az ember húszéves." Nekem is úgy tűnik, hogy minél fiatalabb és minél „egyszerűbb" valaki, annál nehezebb számára az egyedüllét. (Egyszerű ember alatt értem a túlságos adatszerű tudásanyagtól meg nem terhelt, természetes eszű és érzelemvilágú embert, tehát sértő szándék nincs benne, inkább egy kis irigység). Gyermekek és ifjak közt szinte betegesnek látszik az, aki elhúzódik a többitől, vagy akit nem vesznek be a csoportba. Persze van kivétel: a nagyapám, egy öreg paraszt a Rábaközből, órákig ült egymaga és szemlélődött. Ha körülötte beszélgettek, inkább csak hallgatta, de nem szólt, néha halkan nevetett. De sose volt melankolikus, inkább derűs nyugalom volt körűié. Az emberiség egyik legősibb mestersége, a pásztorkodás, eltűnőben van. A pásztor sokat van egyedül, közben farag, énekel, furulyázik. Észrevettétek, hogy mennyivel szebbek a pásztordalok, mint például a katonanóták? Nagyon hasznos szempontot kaptam további töprengésekhez levélen át: „Sokáig voltam magányos, de ezt sohasem tekintettem véglegesnek." ______________________________ folytatás a 6. lapon MINDEN KEDVES OLVASÓNKNAK ÉS MUNKATÁRSUNKNAK ISTENTŐL Áldott karácsonyt kívánunk!
