Utitárs, 1969 (13. évfolyam, 7-12. szám)
1969-11-01 / 11-12. szám
ÉS ÍGY értették félre ... A KARÁCSONYFA „Mi is lenne karácsony a karácsonyfa nélkül? Legtöbben ragaszkodunk hozzá körömszakadtig. A karácsonyfával eltűnnék kétségkívül olyan sok gyerekkori emlék, az elvesztett gyermekkor! Mennyi háború utáni nehéz időt kiállottunk, csak mert ez a fa a lakásunkban állt és mi köréje gyülekezhettünk. Talán csak kis fenyőágat tartunk a kezünkben, de mennyi személyes sors nőtt össze ezzel az ágacskával! Meg kell mondanunk, hogy a karácsonyfa nem germán-pogány szimbólum. Először 1539-ből bizonyíthatjuk a megjelenését strasbourgi dokumentumokkal, de csak a 17. század közepe táján terjedt el „divatja". De viszont nem is keresztyén szimbólum, ha egyesek benne a paradicsomi fát szerették volna is látni. Vele is csak az történt, mint a középkor annyi más alakjával, amelyet a kegyes fantázia talált ki és a mindenkori divathoz szabott hozzá: „Ruprecht szolga", „Mikulás" vagy „Télapó" ... A modern kereskedelem régen rájött, hogy ezek mind szolgálatba állíthatók. Nem véletlenül kerül ki a fa a kirakatokba, nem véletlenül változtak át pislogó gyertyái neongirlandokká." (G. Gloege: Karácsony) A KARÁCSONY MEGÜNNEPLÉSE El kellene gondolkoztasson bennünket az a tény, hogy a karácsony igen fiatal ünnepe a keresztyénségnek. Nincsenek bizonyítékaink, hogy a karácsony megünneplése az első századokban egyáltalán szerepet játszott volna. Sőt! Azt viszont nagyon pontosan tudjuk, hogy csak lassan és nehezen tudott gyökeret verni az egyes gyülekezetekben. Minden bizonynyal a 4. század közepén kezdték karácsony megünneplését előmozdítani római és északafrikai hatásra. Ilyen értelemben tehát karácsony nyugati ünnep! A keletiek (már akkor is?) tiltakoztak ellene: kb. 100 évbe tellett, mire Konstantinápoly és Kisázsia bevette a szokást, de — ami a legérdekesebb! — Jézus szülőhazájában csak a 6. században honosodott meg! Csak mi látjuk tehát, visszafelé nézve, olyan nagynak karácsony ünnepét. Az ősegyház egyáltalán nem tekintette elengedhetetlennek a megünneplését. Nem úgy, mint a feltámadásét! (S. N.) JÉZUS O ÉV DECEMBER 25-ÉN SZÜLETETT Mondjuk mi, nyugatiak. De csak egy idő óta. Az örmény egyházban ma is esküsznek arra, hogy január 6 a helyes dátum. Sőt egy érdekes angol példa azt is bemutatja, milyen „kilengésekhez" vezethetnek számítgatások. A 16. században a neves rabbinista, John Lightfoot kikutatni vélte, hogy Jézus a zsidó lombsátor ünnepén, tehát szeptemberben kellett szülessen. Minden tekintélyét latba kellett vetnie, mert erre föl, londoni lelkésztársai elhatározták a karácsony ünneplésének megszüntetését. . . „Csodatevő Istenanya" (Kurszk, 13. század) Kutatók sokszor nekiestek ennek a problémának, de mindenki más eredményre jutott. Szóba került már május 20.-a, de november 8.-vagy i8.-a is. Először 221-ben közölték, hogy a születésnek december 25-én kellett megtörténnie. Igen, de melyik évben? Kiderült, hogy korai középkori számításokba alapvető hiba csúszott, s ennek következtében alig is mondhatunk bizonyosat. Ma úgy véljük, hogy Jézus a saját születése előtti kb. 6. évben kellett meglássa Betlehemben ezt az árnyékvilágot ... És, hogy a nap éppen december 25.-e lett volna, amiatt kár most veszekedni. Elég, ha annak idején valószínűleg Jézus születésével sikerült erről a napról kiszorítani a Sol invictus, a győzhetetlen napisten rómabeli megünneplését. (g- '■) A BETLEHEMI JÁSZOL ÉS A BETLEHEMEZÉS A 6. század negyvenes éveiben az eredeti freskó fölé még egy új réteg került: egyik római keresztyén kápolnában felállították a „betlehemi jászolbölcsőt". Az alakokat durván kifaragott kövek jelképezték. A jelenet középpontjába egészen érdekes módon az „istenanya", Mária került, úgy, ahogy azt évszázadokon át aztán a száz-és százféle Madonna-ábrázolásokból ismerjük. Bár karján tartja a gyermeket, a „mennyeit", ábrázolásában azonban már kifejezésre jut az új felismerés, amely mindmáig olyan erősen tartja magát a „vallásos élmény" központjában pl. a keleti egyházaknál: az Istenanya gonddal őrködik saját fia felett. Igaz, rengeteg formáját ismerjük a vallástörténetből a makulátlantól születő világmegváltónak. Benne valószínűleg az emberiségben meglevő vágy jutna kifejezésre a tiszta, a szűzi, a romlatlan után. De kérdés, hogy ennek a kifejezéséül kölcsön lehet-e venni az ősi evangéliumi üzenetet? Hiszen abban nem az emberi vágyról volt eredetileg szó, hanem az Istenéről . . . Az „Ettali kedves Miasszonyunk" (Giovanni Pisano, 13. század) 4
