Utitárs, 1968 (12. évfolyam, 1-12. szám)

1968-07-01 / 7-8. szám

Szépfalusi István: Ahogy lehet? Reményik Sándor „Ahogy lehet" című versének vezérgondolatát az elmúlt évek­ben gyakran használták — idézték a legkülönbözőbb európai magyar gyüleke­zetekben, de sorainkban is —, szórvány­szolgálatunk adottságaira gondolva. A költő, verse megírásakor, Erdély sajá­tos helyzetére gondolt. Ott élt, konkrét módon számolt a számára adott lehető­ségekkel. Az áttétel — az időbeli eltoló­dás, a földrajzi hegycsuszamlás —> meg­győződésem szerint ma nem vihető keresztül minden további nélkül; verse vezérgondolatát nem alkalmazhatjuk a magunk szolgálatára gondolva. Helytelen az „ahogy lehet" elv han­goztatása, az „ahogy lehet" magatartás: mert bizalmatlanság húzódik meg mögöt­te befogadó egyházunk vezetőségével és „új hazánk" államának berendezkedésé­vel szemben. Úgy tűnhet, mintha nem adnák meg számunkra azokat a jogokat, melyeket az egyházi és állami alkot­mány minden polgárának biztosít. Seholsem látom munkánkban annak szükségességét, hogy „kis igazságok" elmondásáért vállalnunk kellene bármi „nagy hazugságot". Nem tehetjük meg ezt, mert ránk nem a „nagy igazság", hanem a teljes igazság — úgy is mond­hatnánk —, maga az igazság és annak hirdetése bízatott, személy szerint. Jézus mondja: én vagyok az igazság! Amikor Jézus ezt önmagáról elmondja, akkor ezzel egyidőben minden „kis igazság" hirdetése végsősorban hazugsággá vá­lik .. . Az „ahogy lehet" igazságmondás a kis-igazságok útján nem a mi utunk. Nem egyházi szolgálat. Helytelen az „ahogy lehet" elv han­goztatása, az „ahogy lehet" magatartás azért is: mert felelőtlenség húzódik meg mögötte gyülekezeteink tagjaival szemben. Úgy tűnhet, nem vagyunk több­re képesek; öntelt önigazságunkban bi­zakodva menekülünk a felelősség válla­lása elől és helyzetadta nehézségekre hivatkozva sokszor önmagunk csökkent­jük szolgálatunk súlyát. Valóban nem vagyunk többre képesek? Úgy tűnhet, munkánkat giccselő festőéhez mérjük, aki áruját „ahogy lehet" készíti el és „ahogy lehet" értékesíti. Mintha a leg­különbözőbb oldalakról fellépő igény kiszolgálása lenne feladatunk. Úgy tűn­het sokszor, „fuseráló" munkásokhoz vagyunk hasonlók, akik — sok min­dent —, a Mester tudomása nélkül titok­ban cselekszünk. Az evangélium nem dilettánsok számá­ra való lényegtelen, mellékes üzenet, mely „ahogy lehet" hirdethető, hanem ma is félelmetes, rettegett forradalmi bizonyságtétellé válhat konzekvens krisztuskövetést vállaló és valló tanít­ványok ajkán. „Léha vigaszok", „verkli futamok" maradjanak hát távol tő­lünk . . . „Vétkesek közt cinkos, aki néma" — mondja Babits „Jónás könyvében". „Mert növeli, ki elfödi a bajt" — így mond Illyés Gyula „Bartókijában. A giccselő festők, a fuseráló munká­sok, a dilettáns népvigasztalók, a fü­lünkbe léha vigaszokat megrendelők és verkli futamokat húzók útján való já­rás, „ahogy lehet": távol áll tőlünk. Helytelen az „ahogy lehet" elv han­goztatása, az „ahogy lehet" magatartás végül azért is: mert hűtlenségről tesz tanúságot, könnyelműséget és felelőt­lenséget leplez az egyházi szolgálatba állító Úrral szemben. Ügy tűnhet, félvállról elintézhetjük, kiszolgálhatjuk az Egyház Urát, amikor az evangéliumnak magyar nyelven törté­nő hirdetéséről van szó. Az evangélium azonban minden élethelyzetben az egész embert, teljes énünket követeli. Meg­győződésem szerint ez az újszövetségi parancs semmivel sem áll kisebb mérték­ben az evangéliumnak népünk nyelvén történő hirdetésére. Aligha hiszem, hogy bárki képes lenne mellékfoglalkozásként űzni az igehirdetés és a lelkigondozás szolgálatát és így meg tudna felelni az igényeknek. Az egyházi szolgálatban állóknak végre tudomásul kellene ven­niük, hogy a gyülekezetek tagjai egyre nagyobb igényekkel lépnek fel, a gyüle­kezet építésénél lehetetlen embereket „futamokkal" kiszolgálni, lehetetlen a lelkigondozó munkában begyepesedett társadalmi formákkal helyettesíteni sze­mélyes igehirdetési alkalmakat. folyt. köv. old. Ahogy lehet — Reményik Sándor — Fogcsikorgató türelemmel, összeszorított szájjal — Krisztus-követő bús próbálkozással, Majd daccal, lobbanóval, Fojtott igével és visszanyelt szóval, Tenyérrel, mely sima örökké, Csak a zsebben szorul ököllé — Keserű, tehetetlen nevetéssel Békülni meg akármi rendeléssel — Nem csodálkozva már — és csodálkozva mégis, Hogy rajtunk ez is, az is megesett: Hordozzuk, testvéreim, ezt a hordhatatlan, Kínszenvedést virágzó életet. Ahogy lehet. . . Megalkuvás zsoltárát énekelve, Végtelen rabmenetben csak megyünk, Nincs semmi fegyverünk, Fegyvertelen a lelkünk lázadása, Pedig a vérünk minden csöppje vágyik Vágyik a Péter vad mozdulatára, Amikor Istenének védelmében A Málkus fülét hirtelen levágta. Kik vagyunk mi? Ó nem az Alázat, Csak a megalázottság fiai. Nemzedékek büszke hídfői közt Görbülő ív, görnyedő átmenet: Testvéreim, bizony nem élünk jól mi, Nem apáinknak tetsző életet. De aki máskép tehetne helyünkben, Az vesse reánk az első követ! Minden percünk kínzó kiegyezés: Ahogy lehet. . . Testvérem, korcs hős, alkuvások hőse, Félbenmarad, megmásul mondatod? Egy szikra talán mégis zengve pattan Lángörvényből, mely benned kavarog. Dagadnak benned árvizes erők, Zúdulna niagarás zuhatag: Elégedj meg, ha megtölthetsz belőle Kristálytiszta vízzel egy poharat. Visszaszorítnak, hátrább, egyre hátrább, És amit hagynak, egyre kevesebb: Hát vesd meg lábad ott, ahol megállhatsz, S azt mentsd, azt a talpalatnyi helyet, Szikrát a tűzből, cseppet a folyóból, A töredéket eltört mondatodból, Minden megmaradt árva keveset: Ahogy lehet. .. Láttad a Karsztok szirt-sivatagában a liliputi termőföldeket? Pár négyszetméter — amit a lavina, A kőgörgeteg könnyen eltemet. S a Karsztok boldogtalan magvetője, A földművelés madárijesztője Ezt a kis humuszt mégis szereti, Kicsi kőkerítéssel keríti. Pedig szinte sírjának is kevés. Ó karszti sors, ó karszti temetés . .. Te is, testvérem, karszti sorsodat Fogadd el, s védd meg karszti földedet, Azt a sírodnak is kevés humuszt, Azt a pár négyzetméternyi helyet, S azt a fölséges isten-lábnyomot, Mit a lavina minden rohama Eltörölni még sohasem tudott. Védd ezt a talpalatnyi telkedet, Cserépkancsódat és tűzhelyedet, Utolsó darab száraz kenyered! De azt azután foggal, tíz körömmel, Démoni dühvei és őrült örömmel — Ahogy lehet. . . Ahogy lehet . . . 1935, április 11 z

Next

/
Oldalképek
Tartalom