Utitárs, 1967 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1967-01-01 / 1-2. szám
Igen, emlékezzünk Anyagtorlódás miatt több számra elosztva hoztuk a cikkeket, melyek 1956 október 23-a tízéves évfordulójával kapcsolatosak. Ezt a sorozatot e számunkban az alábbi cikkel és a «Gloria Victis» kötet két versének idézésével fejezzük be. Szerk. Akik a régebbi korok és napjaink magyar történelmét ismerik, azok jól tudják, hogy mi magyarok októbert méltán nevezhetjük az emlékezés hónapjának. Ismert történelmünk több, mint 1000 esztendős útja folyamán többször érkezett nemzetünk ebben az őszi hónapban olyan útkereszteződésekhez, fordulatokhoz, vagy talán kilátástalan útvesztőkhöz, amelyek döntően befolyásolták a későbbi magyar sors kialakulását. A szétszórtságban élő magyarság 1966 októberében a magyar történélemnek két októberi eseményéről kíván megemlékezni. Ennek elsősorban az az oka, hogy megemlékezésünkkel nem akarunk elszakadni az egyetemes magyarságtól: sem eleiktől, akik minden év októberében megemlékeztek az 1848—49- es magyar szabadságharc hőseiről és vértanúiról a 13 kivégzett tábornok halála napján, sem pedig a ma élő magyarsággal való közösségünk elkötelezéséről. Amikor emlékezünk, némelyikünkben talán felbukkan a kérdés: érdemes-e, szabad-e emlékezni? Nem tereli-e el egy ilyen emlékezés figyelmünket a ma égető problémáiról? Nem válunk-e mi itt, idegenben élő magyarok, különc kis csoporttá, másképpen gondolkozó, a nagy többségtől elszakadó közösséggé októberi emlékezéseink áltak? A kérdésre mindenekelőtt ezt felelhetjük: világszerte mindenütt megemlékeztek, magyarok és nem-magyarok egyaránt, 1956-ról. Erről tanúskodnak a vasfüggönyön innen nyomtatott magyar és külföldi lapok beszámolói. Emlékünnepek voltak Északamerika, Közép- és Északeurópa, valamint Nyugateurópa legtöbb nagyvárosában, Délamerika nem egy városában, sőt oly távoli helyeken, mint Ausztráliában és Ujzélandban is. Sok rádió- és távolbalátó állomás emlékezett meg idegen nyelvű adásában erről az évfordulóról és hajtotta meg zászlaját a legnagyobb áldozatot hozók emléke előtt. Bár az ünneplők közül sokan nem tudtak magyarul és sohasem jártak Magyarországon, mégis emlékeztek, emlékeznek és fognak emlékezni, mert érzik, tudják, hogy valami döntő dolog történt 1956- ban a Duns-Tisza táján: az első kalapácsütések egy bilincsre sújtottak. Mem törték még össze a bilincset, csak megrepesztették. De az első ütés nélkül nincs második, nincs tizedik és nincs századik, amely talán végül is meghozza a bilincs lehullását. Mikor emlékeznek, azokra gondolnak, akik az első, legnagyobb bátorságot igénylő mozdulat megtevői voltak. Magyarország népe is emlékezett. A legtöbben csendes kamrácskájukban ülték meg az 1956-os események emlékét. Kitettek maguk elé fényképeket: szeretteik képét, akik életüket vesztették a harcokban, vagy idegenbe távoztak. Esetleg elzarándokoltak a temetőkbe, ahogy ezt eddig is megtették, egy-egy csokor virágot, egy égő gyertyát helyeztek egy ismert, vagy ismeretlen sírra. Más nyilvános formája nem lehetett a szülőhazában élők ünneplésének. De volt egy másikfajta emlékezés is a szülőhazában: az uralmon levők emlékezése. Mert azok, akik legszívesebben kitörölnék ezt a napot emlékezetükből, szintén emlékeztek. Előkészületeket tettek minden esetleges tüntetés elfolytására, különös figyelemmel kísérték a Magyarországon tartózkodó külföldi állampolgárokat és különösképpen az újságírókat, kínosan vigyáztak, hogy ezek az októbervégi napok a szürke egyhangúságba merüljenek el. Ha más nem, ezek az előkészületek bizonyítják ékesen, hogy ezen évforduló mellett nem lehet anélkül elmenni, hogy ne emlékeznénk! Nem lettünk volna emberek, ha 1966 októberében hideg maradt volna a szívünk és nem gondoltunk volna arra, amit népünk sok-sok alkalommal, de különösképen két októberben áldozott. Van azonban az emlékezésnek még egy harmadik oka és értelme is. Olyanná válhat ez, mint a fáradt ember számára a hűsítő ital, a beteg számára az orvosság, az elcsüggedt számára a baráti símogatás. Hogy ezt megérthessük, Finnországba kell elvezetni olvasóinkat. Szinte az egész világ bámulata kísérte mind harcai között, mind az úgynevezett békességes korszakokban a kis, testvéri finn nép eredményeit. Még azok is sokszor elcsodálkoztak a 4 milliós, kis nemzet teljesítményein, akik máskülönben nem érdeklődtek a finnek sorsa iránt, és gyakran feltették a kérdést: Vajon mi adta ennek a kis népnek azt a hihetetlen kitartást és erőt, hogy bátorsággal küzd-DAVID GASCOYNE: Pieta Koponyát formázó hegyorom mezejében e vészterhes órán összetöpörödve, a menny ég omlásán holott nincs többé oltalom térdre hulló szentek árva kis csoportja magábaszáll, meg sem is moccan. Irdatlan állongó keresztfa középütt immár terhe nélkül; tövében ö — eljövendő koroknak odatárva — hogy betűzzék — arcának kínok-csikarta Írását kék köntösének redőiben Fájdalmának feneketlen mélye fölé — kebelére egyszülött Fiának homloka vér-berakású ékkőként nehezül és a testté vált Igét, kit elhagyott az Űr, váltságul ki vetteték érettünk, Szűzanya szorítja szive zsarátnokához míglen az emberfaj meg nem tisztul teljes-egészen. (Angolból fordította: Határ Győző) negyvenhárom nép százharmincnyolc költőjének emberi hitvallását tartalmazza, az 1956-os magyar forradalomhoz kapcsolódó, mélyről fakadó és mélyre ható költői vallomásokat az emberség ügyéről, amely — úgy látszik — bukások és leveretések hosszú során át érik egy minden reményen túli, végső diadal felé. 7 NILS LINDSTRÖM: Magyarországhoz Győzelem nincs mondják a bölcsek. Az idő múlásában csak a viszály örök. De van egy fajtája a törvényszerűségnek ma és itt: Hogy ki másokat szüntelenül és mélyen megsért végülis megbüntettetik. Hogy ki a végtelenségig erőszakoskodik végülis megbüntettetik. Hogy ki megnyomorítaná a legbensőbb emberi szabadságot végülis megbüntettetik. Hogy ki újból meg újból gyengék ellen emeli kardját kard által pusztul végül el. (Svédből fordította: Sulyok Vince) A fenti két költemény a «Nemzetőr» (München) gondozásában a magyar forradalom tizedik évfordulójára megjelent «Gloria Victis» című kötetből való, amely — mint szerkesztője, Tollas Tibor, a kötethez irt utószóban megjegyzi —, valóban csak formáját tekintve költői antológia; lényegében több annál, hiszen
