Utitárs, 1967 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1967-09-01 / 9. szám
umm Külföldön élő magyar evangélikusok lapja Szerkesztő és kiadó: Clatz József 5 Köln-Deutz, von-Sandt-Platz i A szerkesztő bizottság tagjai: Gémes István, Kótsch Lajos, Pátkai Róbert, Terray László. A lap ára egy évre 2,00 US dollár. Új utak Bristolban ülésezett a nyáron, július 29-től augusztus 8-ig, az Egyházak Világtanácsa „Hit és Egyházalkotmány" (Faith and Order) bizottsága. A bizottság — az azonos nevű ökumenikus mozgalom utódja a Világtanácson belül — háromévenként tartja konferenciáit. Jelentős múltra tekinthet vissza, története az Ökumene története is. A mozgalom munkamódszere először az összehasonlítás, egyeztetés, a különbözőségek vizsgálata volt. Ehhez társult később a „krisztológiai módszer", — kiindulás a közös alapból. Különösen ez az utóbbi szemléletmód termékenyítette meg gazdagon a tanulmányi munkát és segítette az egyházakat egymáshoz közelebb. A bristoli konferencia azonban új feladatokkal találta magát szemben. Az egyházak életében új kérdések, új problémák vetődnek fel, melyek újabb feszültségek és szakadások okozói lehetnek. Ezek a problémák a megváltozott világgal való szembesülésből erednek, az egyháznak abból a küldetéséből, hogy hitéről hiteles bizonyságot tegyen a világban. Az egyház egységének ügye egyre szorosabban fonódik össze az egyház szolgálatának, az evangélium hirdetésének központi kérdésével. Az ökumenikus mozgalom századunk embere felé fordul. Munkájánál figyelembe kell vennie a teológiai kutatás és más tudományok — a lélektan, társadalom- és természettudomány — legújabb eredményeit is. Üj utak, amelyeken az ökumenikus mozgalomnak járnia kell. Bristolban sokat beszéltek erről, de mit jelent ez a mi számunkra, egyszerű keresztyéneknek? Az Ökumene ügye nem lehet érdeklődésünk vagy lelkesedésünk speciális területe, itt arról van szó: mit hiszünk? mi a mondanivalónk? mi vigasztalást, vagy útmutatást nyújthatunk a másik embernek? Ez minden keresztyén közös kérdése, ügye. „Végeredményben az egész világ egy nagy elfekvő" — mondja magának Ágnes, az orvostanhallgatónő, akit Németh László az irgalom megtestesítőjeként helyez ebbe a világelfekvőbe. A magyar irodalom nagymesterének utolsó regénye olyan emberi mélységekbe vezet el, amelyeket csak a legnagyobb humanisták tudnak feltárni. A regény emberi üzenete talán ezért is univerzálisabb, mint másutt. Magam megvallom, hogy az Irgalom számomra nemcsak írója legnagyobb alkotásának tűnik, hanem a mai világirodalom legelsőbbjeivel vetélkedik. Ez a regény maga is irgalmas cselekedet a nagy elfekvőben élő emberiség felé. Az első világháború után játszódik le a regény eseménye. Ágnes az anyjával lakik, aki férjének hadifogságát egy fiatal szerető karjaiban próbálta elfeledni; annyira, hogy mikor az apa hirtelen hazatérte bekövetkezik, már nem is várja, sőt kellemetlen neki, mert viszonyát nem akarja feladni. Ez a helyzet a regény kiindulópontja s az irgalomért kiáltó első adottság. Ágnesnek ezt a helyzetet kell elsőként irgalmasan megoldania: előkészíteni a beteg édesapa hazajövetelét úgy, hogy rá ne zuhanjon mindenestül a megszakadt házastársi kapcsolat kínja; visszavezetni a munkájába, tanári hivatásába anélkül, hogy nagyon ki ne szolgáltassa magát a diákok könyörtelenségének. S Ágnesnek mintha sikerülne is a dolog. No nem úgy, hogy minden gyönyörűen rendbejön, ahogy a mesékben szokott, hanem úgy, ahogy az irgalmasság emberies lehetősége valósul meg itt-ott az emberéletben. Ágnes csak a nagy megrázkódtatásokat tudja elhárítani apja életéből és inkább átsegíti a szakadékon, mintsem megóvni tudná attól. „Van-e szebb, boldogítóbb ennél, mint így észrevétlen, csak a magunk öntudatában találva jutalmat, óvni azokat, akiket szeretünk?" — reflektál az író Ágnes irgalma felett. Persze nemcsak az apa szorul irgalomra, hanem az anya is, akinek szeme előtt nem lehet kétséges, hogy napról napra mindenét elveszti fiatal szerelmébe kapaszkodó hóbortja miatt. Ágnes ezzel a „csődtömeggel" szembesíti a barátnőjét, aki csalódott szerelmében, de akinek még lehetett reménye az életben, nem úgy, mint anyjának. A regény lassú progresszióban vezeti az olvasót Ágnes és „földije", a medikus Feri között kialakuló kapcsolat leírásában: az irgalom egyszerű cselekedetein át az emberi önátadás teljes megvalósulásáig, férfi és nő egyesüléséig a szeretetben. Feri sánta, csámpás lábú. Titkolt szerelmét Ágnes iránt talán maga előtt is csak pirulva vallja be. Ágnest azonban az irgalom köti hozzá, míg egyszer nyegle, beképzelt udvarlója irgalmatlansága Ferivel szemben rá nem döbbenti arra, hogy ennek a szerencsétlen fiúnak szüksége lehetne rá. így veszi észre, hogy irgalma szeretetbe ment át. Az emberség alapkövetelménye irgalmas önmagunkátadása a nagy elfekvőben élő másiknak, az embertársnak, a sorstársnak, aki a maga nyomorában talán nemcsak kapni kényszerül, hanem adni is tud. „Az ember adjon, s tekintse véletlennek a kapást. Ebben a vak vágyaktól, hiú versengéstől, féktelen szenvedéstől gyötört, természete szerint elfekvő világban egy szabad ember (...), ha megvan benne a források bősége, értelmet nem is találhat szebbet, mint önteni, folyatni magát, tisztulásra és enyhületre." Az igaz emberséget az irgalom ilyen forrásának írja le Németh László Ágnes személyében. Csak az irgalmas ember tudja felismerni mindazt, amit másoktól is kaphat. Ágnes nem beképzelt a maga nagy humánus személyisége miatt. Talán tudatában sincs mindannak, amit irgalomból maga körül az emberek közé szór, életöröm ihletéseként. Feriben is csak azt látja, amit ő is kapott tőle. Felébreszteni a sánta emberiségben az öntudatot az adásra, ez a regény jelképes csattanója. Amikor az utolsó lapon búcsút veszünk a regény két ifjú szereplőjétől, ezt az üzenetet sugározza az író: a Városliget friss havu útján Ágnes megfuttatta a sánta Ferit, akit magához vonva megcsókol, „mintha a nagy emberiséget húzta volna mellére, — a sánta emberiséget, amelynek hitet kell adni, hogy futni tud, s a lábára is vigyázni közben, hogy sántaságába bele ne gabalyodjék." Emberibb példát alig lehetne választani az irgalomra szoruló emberiség művészi érzékeltetésére. A keresztény olvasó pedig aligha tudná ékesebben szólóan hallani azt az igazságot, hogy az igaz emberiség alapkövetelménye — minden erőltetett vallásosság nélkül — a keresztény hit irgalmas üzenetével is egyezik „Boldogok az irgalmasok, mert ők irgalmasságot nyernek" (Máté 5, 7). Vajta Vilmos 3 Könyvek IV. Irgalom az elfekvőben
