Utitárs, 1967 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1967-09-01 / 9. szám
nak, hogy egyszer a Holt-tenger fenekén Sodorna és Gomora romjaira bukkannak. Egyelőre azonban az a borzalmas katasztrófa, ami egykor Sodomát és Gomorát elpusztította, évezredek múltán Ábrahám utódainak áldására szolgál. Mózes 5. könyvében (8, 9) arról van szó, hogy Mózes, az agg vezér halála előtt búcsút vesz népétől és az ígéret földjének előnyeit és gazdagságát ecseteli: „... hegyeiből rezet vághatsz". A templomban, amit Salamon király építtetett, csodálatos remekművek voltak rézből. A pitvarban egy nagy rézoltár állt és egy óriási víztartó — réztengernek nevezték —, ami tizenkét életnagyságú rézökrön nyugodott. A szentély bejáratánál két rézből öntött oszlop, Boáz és Jákin állt. Az oszlopok kerülete tizenkét rőf, magassága tizennyolc rőf volt. (Egy rőf kb. 55 cm.) Az oszlopok szépségét az egész világ megcsodálta. Mellékesen megtudjuk, hogy Salamon király udvarában igen sok rézedényt használtak. Egyébként a király sok időt töltött Eláth közelében a Vörös-tengernél, kb. azon a helyen, ahol Mózes 440 évvel azelőtt, a vándorlás ideje alatt a pusztában — ahogy 4. Móz. 21, 8-ban olvashatjuk — a póznára rézkígyót csináltatott. Ben-tor geológust nem hagyták nyugodni a Szentírás utalásai. Beható talajkutatásokat végzett és malachitot (bázikus rézkarbonát) talált az eláthi hegyekben. Majdnem egy időben bukkant Glück Nelson professzor, amerikai-zsidó kutató, Negev legjobb ismerője Ezion-Geverben, Eláth közelében egy ókori rézaknára. Hamarosan kiderült, hogy Salamon királyé volt, aki azt már Kr.e. 950-ben üzemeltette. Ez a bánya az akkori viszonyok mellett óriási üzem volt és az ércfejtés és elszállítás nemcsak a vezetőkre rótt nagy feladatot, hanem a munkásokra is, akik kétségtelenül rabszolgák voltak. 2900 év után ismét üzemben Izrael kormánya 1956-ban ezt a rézbányát egy olvasztókemencével együtt (ez utóbbit Timnában, kb. 30 km-re Eláthtól északra) ismét üzembe helyezte. Ennek az aknának a rézkészlete kb. 30 millió tonnát tesz ki. Izraelben, ahol a régészeti kutatásoknál a Biblia hűséges és megbízható vezetőnek számít, igen sokat tesznek annak érdekében, hogy a Szentírás iránti érdeklődést bel- és külföldön ébrentartsák és tanulmányozását fokozzák. És hogy ezt az igyekezetét siker koronázza, bizonyítja az a számtalan különféle nemzetiségű zsidó, akik az évenként Jeruzsálemben megrendezett bibliaversenyen résztvesznek. Hamburger Abendblatt, ford.: K. E. dt. BÜCSÜZUNK Tíz éves az Ütitárs. Vele együtt jubilál azonban a szerkesztője, Terray László is, aki kezdettől fogva gondozója volt. Tíz évi szolgálatért mond most köszönetét az Útitárs olvasótábora. A nagy magyar világszórványban és benne a kicsiny evangéliumi magyarság számára összekötő kapocs volt az Ütitárs. Nemcsak általában vett olvasnivalót adott, hanem evangéliumot vitt a szétszórtságba, hogy hívja és mentse mindazokat a Krisztus egyházába, akiknek legalábbis név szerint ott volt a helyük. Ezzel a mentő szolgálattal Terray László történelmi feladatot végzett. ökumenikus tájékozódása meghozta gyümölcseit szerkesztői munkájában is. önmagában élte át az Ökumene alaptapasztalatát, melyet nagyszámú olvasótábora is életsorsként kapott. A kis magyar evangélikus egyházból a többségi norvég egyházba való átplántálódását úgy vitte végbe, ahogy tulajdonképpen minden kiszakadott magyarnak tennie kellene: felszívta magába az új környezet minden áldását, de ugyanakkor továbbadta, amit hazulról hozott magával. Az innsmölai papiakból ezért tudott az egész világ magyarsága felé a sajtó útján összekötő kapoccsá lenni. Szívügye Terray Lászlónak a gyülekezet is. Hogyan lehetne megtartani a szétszórtságban a Krisztus köré gyülekezett sereg öntudatát? Ez talán legnehezebb szerkesztői kérdései közé tartozhatott az évek során. Mégis kialakulhatott az a benső imaközösség, amely együtt tudta hordozni a hazai és a kinti gyülekezetek, s az elszórt egyes családok életének minden örömét gondját. Terray László sokszor adott erre indítékot cikkeiben, sőt az általa ihletett egyéb írásokban is. Ha kevesebb szívósság lett volna benne, a szinte reménytelen feladatot régen feladta volna. De hajtotta a Szentlélek ereje, hogy kell a betű szolgálata. Kevés magyar lelkészt foglalkoztatott annyira a misszió dolga, mint Terray Lászlót. Ő azonban ezen felül még témaválasztásában is kitűnt: a budapesti norvég zsidómisszióban szolgáló Gisle Johnson-t és a lappok között misszionáló Egede-t tanulmányozta. Most azután véglegesen a misszió szolgálatába áll. A norvég Izraelmisszió főtitkáraként magyar hagyománnyal is kapcsolatba kerül. Noha ez a szolgálat otthon megszűnt, éppen ez a misszió volt hajlandó az Útitárs mellett szinte legfontosabb külföldi szolgálat, a magyar rádióadások támogatására. Ez is Terray László gondja évek óta, s reméljük, hogy ettől nem fog megválni. Az Ütitárs szerkesztői munkájától évek óta kérte felmentését s mindig az utódlás problémája kényszerítette a maradásra. Most — hogy ősztől új munkaterületre lép — megérthető, hogy a lap szerkesztésétől végleg búcsút akar venni. Különös a köszönetünk: abban áll, hogy ez alkalommal elengedjük — azzal a nagyrabecsüléssel, mely azoknak jár ki, akik a legsúlyosabb körülmények között maradtak meg helyükön. Köszönjük Terray Lászlónak az Útitársat. S ha elengedjük áldáskívánásunkkal az új szolgálatra, akkor hadd fejezzük ki azon reménységünket, hogy visszakapjuk mint az Útitárs munkatársát! Glatz József vállalta ideiglenesen, hogy szerkeszteni fogja a lapot. Az olvasók már többször találkoztak vele is mint alkalmi szerkesztővel. Kérjük őt, hogy tartsa meg a lapot ökumenikus öntudatú, gyülekezeti és missziói felelősségű lapnak. Hadd gyűljön Krisztus körül egybe az ő magyar népe is, s hadd váljon az élő Úr életünk kísérőjévé ezen a lapon keresztül is. Legyen a lap olyan, amilyennek hűséges első szerkesztője tette. Vájt a Vilmos Egy csónakban a régi és az új szerkesztő. Elől: Terray László
