Utitárs, 1967 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1967-07-01 / 7-8. szám
. . nyitó napján a konferencia ünnepi hangversennyel tisztelgett a Magyarországon nemrég elhunyt Kodály Zoltánnak . . In memóriám: Kodály Zoltán Irta: Peéry Rezső A NAGY FELFEDEZŐK sorába tartozott, akik az új világok feltárásával gazdagítják az emberiség látkörét és műveltségét. Megadatott neki a kivételes lehetőség, hogy felismerje, kikutassa, felmérje és rendszerezze az emberi műveltség egy addig jóformán alig ismert részét, a pásztorkodó és földművelő magyar nép érzésvilágának, létszemléletének, életérzésének ősi és autentikus kifejezőjét, a pentatonikus magyar parasztzenét. A sors ehhez nemcsak nagyszerű szülőkkel, nemcsak a vidéki ifjúság szerencsés véletlenével, kivételes tehetséggel, pompás tudományos felkészültséggel és tájékozódó érzékkel, kifogyhatatlan türelemmel és munkabírással segítette, hanem olyan baráttal és munkatárssal, mint Bartók Béla volt. Visszaemlékezéseiben Kodály mindig hangsúlyozza, milyen szerencsét jelentett mind Bartók, mind az ő egyéniségének kialakulására a vidéki élet. Kodály Kecskeméten, Galántán, Nagyszombaton; Bartók Nagyszöllősön és Pozsonyban nevelkedett, művelt zenei környezetben, amely az európai zenei műveltség kötetlenebb, univerzálisabb recepcióját valósította meg: európaibb és magyarabb volt a korabeli Budapestnél. Az új zenei világ felfedezésének impulzusa e tágabb és európaibb szellemű zenei nevelésen kívül alighanem Kodály tudományos kutatásainak, filológiai búvárkodásainak és univerzális műveltségének világából származik. Az Eötvös Kollégium műhelyének csendjében, művelődéstörténeti, néprajzi, nyelvtudományi és zenetörténeti kutatás közben indul el az ifjú Kodály azon a nyomon, amelyre a Gellért-legenda utal, amidőn a szentéletű idegen püspök csodálkozásáról ad hírt a „magyarok szimfóniája" felett. Egy kézimalmot hajtó magyar parasztlánytól hallotta Gellért püspök a dalt. E dal eltűntének titka izgatja a nagyszerű ifjú tudós képzeletét. Azt a rejtélyt feszegeti, amelyet Arany János a magyar ősköltészet eltűnésével pedzett, jól sejtvén, hogy a honfoglaló magyar nép műveltségének alighanem van egy ősi, ismeretlen mélyrétege, amelyre a kutatás rábukkanhat még. Arany nyelvi, irodalmi ősréteget tételezett fel. Az ifjú Kodályt, aki képzett és szorgalmas filológus, néprajzi, zenetörténeti kutató és művész egyszemélyben, régi népzenei gyűjteményeink tanulmányozása más útra tereli. Filológiai kutatásai és gyermekkorának töredékes népzenei emlékei között összefüggést érez. Az elsüllyedt művelődéstörténeti réteget — kopernikusi fordulattal, immár nem az ősköltészet, hanem az elsüllyedőben lévő régi magyar népzene területén sejti meg és így érkezik el a pentatonikus magyar parasztzene kincsesbányájának világához. Úttörése nyomán a magyar művelődéstörténet ismeretlen, új fejezete tárul fel. A műhelyben — a könyvtárban — eltöltött esztendők kivezetik az ifjú kutatót oda, ahol az ősi, honfoglaló nép utódai élnek, a földművelő és pasztorkodó paraszti emberek körébe. Kodály megkezdi népdalgyűjtő vándorlásait s az úton, a sok-sok ezer kilométeres úton, nemsokára mellészegődik a hűséges társ és nagyszerű barát: Bartók Béla. Sietniük kell: mert a vasúttal, távíródróttal, telefonnal, gramafonnal futnak versenyt. Mindketten tudják: a modern civilizáció a város uralmát hozza a vidék felett s ez a századforduló idején végzetes uralom részben: a kispolgári-középosztályi félműveltség és Ízlés imperializmusát jelenti a magas és mélyműveltség értékei ellen. Az utak, a felfedező vándorlások eredményei csodálatosak és igazolják A- rany János sejtéseit az eltemetett népkultúra nagyságáról és eredetiségéről. Sok-sokezer magyar pentatonikus parasztdallam és szöveg dokumentálja ezt a közvetlenül a pusztulása előtt megmentett zenei kultúrát, amelynek rendszerezése, kiadása, ismertetése és elemzése Kodály elsőszámú életfeladata marad mindhalálig. AKÁR BARTÓK, KODÁLY sem korlátozza tevékenységét az új zenei nyelv, a felfedezett új zenei világ tudományos feltárására. Akár Petőfi vagy Arany esetében, a népkultúra, a népi formanyelv feltárása számukra is művészi kötelezettséget jelent, a népkultúra eszközeinek átvitelét az alkotó művészet területére. A nagy művészek, a nagy kifejezők sorába tartozott. Az új zenei világot — akárcsak Bartók — nem csupán felfedezte, feltárta, tudományosan rendszerezte, hanem elemei segítségével építette ki a modern magyar műzenét, olyan maradandó nagy alkotásokkal, mint kardalai, a Budavári Tedeum, a Galántai táncok, a Háry János, a Psalmus Hungaricus vagy a Zrínyi szimfónia. Ha művészete hagyományosabb, lágyabb, eklektikusabb mint Bartóké, éppen Bartók volt az a kritikusa és méltatója, aki zenéjében a modern magyar zenei géniusz legpompásabb megnyilatkozását tisztelte és szerette a zenét, amely rangját és jelentőségét világszerte éppúgy kivívta, mint Bartók életműve. A nagy nevelők sorába tartozott. Bartókkal együtt az ő zenetudományos és zenepedagógiai működése emelte a budapesti Zeneművészeti Főiskolát arra a világszínvonalra, amelyről az innét a világba rajzott nagynevű interpretátorok és karmesterek tündöklő pályái tanúskodnak, s olyan tanítványoké, akik az alkotó zene területén tartoznak máris a megbecsült európai zeneszerzők sorába. A MAGYAR MŰVELTSÉG LEGNAGYOBB apostolát vesztette el benne. E tekintetben jelentősége még Bartók Béláét is felülmúlja. Bartókkal egyetemben mindig hangsúlyozta, hogy a magyar parasztzenében azt a hőfokú, mélységű és tisztaságú forrást ismeri meg a műértő, amely Bach, Beethoven és Palestrina zenei világának forrásához hasonló. Kodály e forrás vizével kívánta újjáteremteni a magyar művelődést. Évtizedekig fáradhatatlan energiával tevékenykedett az új magyar zenepedagógia területén, amely minden kezdeményezését neki és tanítványainak köszönheti. Működése nyomán, a különböző süket és félsüket kormányrendszerekkel való évtizedes, fáradhatatlan, legendásan csökönyös harcában olyan eredményeket sikerült elérnie, mint az Éneklő Ifjúság mozgalma volt a harmincas években, s a modern magyar zenepedagógia általános előtörése és érvényesülése az ötvenes években. Ez a tüneményesen művelt világpolgár a pásztorkodó és paraszti nép művészetében találta meg azt az erkölcsi szépséget és emberi nemességet, amiért érdemes magyarnak lenni. Ezekért az emberi értékekért, ezért a humánumért, ezért az emberi tisztaságért, ezért az erkölcsi nemességért szállt síkra, amidőn nemzetét léte ősi forrásaihoz vezette. Számára, aki otthonos volt minden nagy nemzet műveltségében, a magyar műveltség az ősi agrár-létforma egyetemességét, humánumát jelentette. Gazdag élete folyamán szívósan munkálkodott azon, hogy az egységet a magas és mélyműveltség, nép és emberiség, a világ és a magyarság között valamenynyien át tudjuk élni és érezni. A magyar műveltség, a magyar szellem az ő útmutatása alapján nyert valójában hatalmas emberi és világtávlatot, hogy az emberi művelődés szerves láncszemévé változzék — nemcsak a mi szemünkben
