Utitárs, 1967 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1967-07-01 / 7-8. szám
Dr. Tóth János: TÁRSADALOM — Beszámoló az Egyházak Világtanácsa 1966 évi világkonferenciájáról — EGYHÁZ ÉS UTITXKJ Külföldön élő magyar evangélikusok lapja Szerkesztő és kiadó: Terray László Prestegärden, Innsmola, Norge. A szerkesztő bizottság tagjai: Gémes István, Kótsch Lajos, Pátkai Róbert. A lap ára egy évre 2,00 US dollár. Programon kívül Sok minden történik az életben, de még egy jólszervezett konferencián is, programon kívül. Fél tizenegykor néhány ideges ember nézegette óráját a chartresi református templom előtt. Most kellene elkezdeni az istentiszteletet, a meluni ifjúsági konferencia nagypénteki úrvacsorás istentiszteletét. De hol a gyülekezet? Ki tudta volna megmondani?! Reggeli után minden jól indult. A Konferenciai telep udvarán már hosszú sor autó várakozott, amikor az első kocsi ismeretlen okból váratlan megindult, utána mindjárt kettő-három, majd a többi is megijedt, hogy lemarad, és megindult a karaván — vezető nélkül. „Együtt az útotn" — szép konferenciai téma, mi azonban az úton jól elszak adtunk egymástól. Chartresba párosával érkeztek a kocsik, több-kevesebb kerülő után, de a kis református templomot senki se találta (még a rendőr se tudott róla!). Órák hosszat ment a keresgélés. Ki autóval, ki gyalogosan próbálkozott. Mások reményüket vesztve a katedrális tövében tanácskoztak. Mindenki méltatlankodott. Bosszankodott a „vezetőség", de mérgelődött a társaság is És akkor történt, hogy megvártuk egymást. Először negyedórát vártunk, aztán felet, majd egy egésznél is többet, — de istentisztelet derekára együtt volt a gyülekezet. Jó volt együtt lenni. Élmény lett számunkra az „együtt". Az életet nem lehet programozni. A legjobban programozott konferenciának is születnie kell. Az evangéliummal való találkozás evangéliumi konferencián is oly esemény, amely programon kívül, — a program „alatt", vagy a program mellett ér el bennünket. Van azonban ennek a történetnek egy más tanulsága is: Ha elszakadtunk egymástól az úton, adjunk egymásnak időt. Várjunk . . . A világkonferencia 1966 július 12—16 között ülésezett Genfben, a Világtanács székházában, 410 kiküldött és megfigyelő részvételével. Sokan vontak párhuzamot e világkonferencia és a II. Vatikáni Zsinat között, holott a Zsinatnak és a világkonferenciának a szerepe egészen más. A Vaticanum a katolikus egyház nagy törvényhozó testületé volt, az Egyház megújhodásán munkálkodva kötelező erejű szabályokat hozott, így többek között az Egyház és a társadalom viszonylatában is. A világkonferencia tanácskozó testület volt csupán, problémákat vitatott meg és üzenetében figyelmeztető szóval fordult az egyházakhoz. Van azonban hasonlóság abban, hogy mindkét esemény mérföldkövet jelent az egyházak életében: az egyházak együttműködésének szellemében zajlottak le. A konferencia feladatát Dr. Visser't Hooft, a Világtanács alapítófőtitkára megnyitójában így határozta meg: „Konferenciánk a megtérés, az Istennel való élet következményeivel foglalkozik. Arról beszélünk, mi a feladata annak, aki Krisztust urának vallja. Istennel való viszonyunkat pedig a társadalomban leélt életünk mindennapos döntései mérik le. A modern világot az evangélium igazságáról és erejéről csak akkor tudjuk meggyőzni, ha azt teljes egészében nyújtjuk. Ez jelenti eddigi társadalmi beállítottságaink és intézményeink radikális kritikáját, és jelent ennek megfelelő cselekvést." A Krisztusra tekintő kritika jellemezte a világkonferenciát. A kritika feladata az egyházban Ámos prófétától Martin Luther Kingig ível. Ezt a hallatlan terhet vette magára a konferencia két hétre. A konferencia nagy élménye a résztvevők magatartásából sugárzó meggyőződés volt, hogy a mai szekularizált világban a keresztény hitnek nagyobb a szerepe, több a feladata mint valaha; hogy e földi életünk célja nem a háború és a halál, hanem az emberibb élet; hogy erre van remény, mert a Krisztus keresztje — mint a Korintusi levél mondja — nem botrány vagy esztelenség, de hatalom és erő, az egyetlen erő, ami a megatonnák lázába eső világot képes megtartani. Mit jelent ez mai életünk sürgető problémáira alkalmazva? Erről szólt igemagyarázat, szakavatott és szenvedélyes vita munkacsoportokban és teljes üléseken, szövegezés közben és viharos szavazások alatt két hétig. A konferencia főtémái a háború és a forradalom voltak. Szokatlan téma egyházi konferencián. Voltak is konzervatív hangok, melyek ennek a meghökkenésnek kifejezést adtak. De a konferencia menetét nem ezek a hangok határozták meg. A háborúról az Egyházak Világtonácsa az 1948 évi alapító közgyűlésen megállapította, hogy az „ellenkezik Isten akaratával". A konferencia feltétel nélkül és teljes egységben elítélte a nukleáris háborút: ez sohasem lehet alkalmas az igazság kivívására, mert elpusztítja mindazt, ami az igazságosság tartalmát kiteszi. Határozottan elítélte a világkonferencia aVietnamban folyó „konvencionális" háborút; mind az északi mind a déli résztvevők részét a háborúban. De a világkonferencia azt is felismerte, hogy nem elég nem-et mondani a konvencionális és az atomháborúra. „A- zokat a helyzeteket kell megszüntetni, melyek a háborút kiváltják". Ehhez pedig arra van szükség, hogy az Egyesült Nemzetek hatékony szervezetté váljék. Nemzedékünk számára az ENSZ a rendelkezésre álló világszervezet a béke előmozdítására, ezt kell tehát munkájában segíteni. A világkonferencia ezekkel a megállapításaival levonta ugyanazt a következtetést, amit 1965 októberében VI. Pál pápa az ENSZ előtt New Yorkban elmondott beszédében kifejezésre juttatott. Az ENSZ a mai világ parlamentje, folyt, a 4. oldalon Dr. Tóth János 3
