Utitárs, 1967 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1967-06-01 / 6. szám
Az Ünneprontó „Irodalom mint tradíció és revolució" — e címszó alatt rendezett az Osztrák Irodalmi Társaság kerekasztal-beszélgetést április 24-től 26-ig, tizenkét ország huszonnégy írójának részvételével. Az efajta kerekasztal-beszélgetések természetesen soha nem jelentenek békés csevegést. A bécsi Pálffy-palotában is csakhamar kialakult a parázs vita az avantgardizmus fogalma körül, amelyen olyan személyek vettek részt, mint Claude Simon, akiben joggal láthatjuk a francia „nouveau roman" egyik mesterét, mint az angol esszé-író és kritikus Philip Toynbee, Örkény István magyar író, Walter Höherer berlini professzor, Herbert Eisenreich, ismert osztrák költő, valamint a hasonló rendezvények nemzetközi vívómestereként ismert lengyel-német író, Marcel Reich- Ranicki, aki nélkül a vita bizonyára sokat vesztett volna feszültségéből. Az érdeklődő és meglepően nagyszámú közönség megtalálta tehát a számítását annak ellenére, hogy a vitát erősen lefékezte Dimitrij Szatonszki kievi professzor, aki az oroszokra jellemző makacssággal játszotta végig a szocialista realizmus mindenütt régen elkoptatott hanglemezét. Hamarosan kiderült azonban, hogy olyan fogalmakkal és kategóriákkal, mint „klasszicizmus", „tradíció" és „avantgárda" nem sokat lehet elkezdeni, ha az élő irodalomról van szó. Főként Herbert Eisenreich érdemének tekinthető, hogy már a második napon a művészi alkotás filozófiájának kérdései kerültek előtérbe, mint pédául a művészi megismerés, igazság és személyes elkötelezettség problémája. Szép, szellemes és sokszor szenvedélyesen éles mondatok röpködtek a levegőben, amelyekből azonban éppen a személyes elkötelezettség meggyőző ereje hiányzott, legalábbis azok számára, akik valamilyen oknál fogva megszokták, hogy a költészetben ne — vagy ne csak — a költő személyes ügyét lássák. Sőt, amint az hasonló rendezvényeken gyakran előfordul, a hallgatónak hamarosan az az érzése támadt, hogy az elkötelezettség vállalása valamiképpen illetlenség s még inkább az erről beszélni. Még W. H. Auden angol költő rokonszenves vallomása — személy szerint hiszem, hogy az Isten engem azért küldött, hogy verset írjak — is félénken, szinte szégyenkezőn hatott. És szinte fájdalmas volt látni, hogyan alakul át az alkotó szellem szabadságának követelése az alkotó személyes elkötelezettségének tilalmává. Aki higgadt nyíltsággal vallomást tesz a keresztény ihletésű költészet mellett, ilyen légkörben csak tinneprontó lehet. Így nem csodálkozhatunk azon, hogy Pilinszky János magyar költő referátuma — egyébként klasszikusan tiszta szépségű prózai írás — visszhang nélkül maradt. Csupán a költő személyes megrendültségére vonatkozó mondatai találtak kedvező fogadtatásra Eisenreichnél és Höllerernél. Vallomása lényegét egyébként hallgatás fogadta. Illetlenséget mondott talán? Vagy egyszerűen lelki fogyatékosságnak kell már tartanunk azt, hogy valaki a huszadik század második felében a kereszténységből merít ihletet? Ott ült a pódiumon: látszólag jelentéktelen, csaknem törékeny férfi és vallomást tett a kereszténységről a nemzetközi közönség előtt. Nyugodtan és szenvtelenül beszélt, mintha az, amit mond, a világ legtermészetesebb dolga volna. A közönség és a vitapartnerek Néhány rövid bekezdésben szeretnék arra a kérdésre válaszolni, hogy miért tartom én személy szerint időszerűnek a keresztény ihletésű költészetet s miben látom ma e költészet feladatát. Az én személyes elkötelezettségem alapját döntően valószínűleg az én generációm közös nagy élménye — a második világháború — adja . . . Mindaz, ami történt, botrány, amenynyiben megtörténhetett, s szent minden részletében, mivel megtörtént . . . A halottaknak nincs szükségük többé az élőkre; és mégis szólítanak bennünket, egyenként, makacsabbul, mint bárki más. Hívásuk átnyúl a közömbösség, a részvét, sőt még a dermedt kétségbeesés határain is, túlnő magán a világosan kivehető történelmi tragédián, s közvetlenül a szeretet sötétjébe vezet, mert itt először — és csak itt — lehetünk részesek a bennünket végső kifosztottságukban szólítok romolhatatlan kincsében, királyi ajándékában. Ez pedig nem más, mint az univerzum egységének félénk-boldog, először bizonyos felismerése . . . „Le mythe de Sisyphe" című könyvében Albert Camus szemére veti Dosztojevszkijnek, hogy — bár felismerte a világ abszurditását —, nem írt abszurd regényt, hanem a hit vigaszába menekült . . . Camus szerint Dosztojevszkij a megalázkodást választotta akkor, amikor igent meghallgatták — és hallgattak. A jelenet szinte kínos volt. De ugyanakkor egyike volt azon jelentéktelennek látszó eseményeknek, amelyek képesek felemelni a csüggedőket, megvigasztalni a sírokat s visszaadni a hitet az ingadozóknak. Szó sincs arról természetesen, hogy jellegzetesen mai problémával állanánk szemben. „Álmélkodának vala pedig mindnyájan és zavarban valának, egymásnak ezt mondván: Vájjon mi akar ez lenni? Mások pedig csúfolódva mondának: Édes bortól részegedtek meg . . ." Ez a jelenet az „apostolok cselekedetei"ből azóta számtalanszor megismétlődött; ezúttal csak némán, a fejekben. Ez azonban mit sem változtat azon, hogy a kereszténység ma is mindenütt az üldözött; ebből a szempontból földrajzi, politikai vagy ideológiai határok alig számítanak. De a kereszténység megtalálja a maga hitvallóit is mindig s rendszerint éppen ott, ahol egyáltalán nem könnyű kereszténynek lenni. Nemzetőr 1967. június — abra — mondott az örökkévalóság és a teremtés üdvösségére. Dosztojevszkijnél azonban nem megalázkodás az, hogy magára veszi a világ abszurditásának súlyát . . ., éppen ellenkezőleg! — ez a hódolat, amely messze a szabadság határain túl a teremtés szféráit érinti — egy passzív teremtését —; annak ellenére, hogy ugyanakkor a tökéletes szolgaság hordozója, — vagy éppen azért. És ez a szegények névtelen és íratlan története a maga vég nélküli folytonosságában, úgy, ahogy azt az evangélium kodifikálta . . . A tények mögé száműzött Isten vére átüt időről időre a történelem anyagán. A hátrahagyott nyomok azonban olyan jelentéktelenek, hogy kérdéses, elérhetjük-e valaha ezt az Istent. S ha egyáltalán lehet ilyen különbséget tenni, akkor azt mondhatnók, hogy a beállott, véget érni nem akaró hallgatás nem anynyira a költészetet magát érinti, hanem sokkal inkább a költőt kötelezi, egész életét követelve, s aki egyszer meghallotta a hívást, nem térhet ki többé előle, még a végleges és tökéletes hallgatás árán sem. Személyes ars poetica helyett ez elkötelezettségem története s egyúttal válasz a konferenciának a keresztény ihletésű költészet jelenére és jövőjére vonatkozó kérdésére. (Fordítás a sokszorosított német szövegből) Pilinszky János : A KERESZTÉNY IHLETÉSŰ KÖLTÉSZETRŐL — Részletek —
