Utitárs, 1967 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1967-06-01 / 6. szám
X Könyvek III. A kivetettek papja UTITMí Külföldön élő magyar evangélikusok lapja Szerkesztő és kiadó: Terray László Prestegarden, Innsmola, Norge. A szerkesztő bizottság tagjai: Gémes István, Kótsch Lajos, Pátkai Róbert. A lap ára egy évre 2,00 US dollár. Öröm a neheztelés fölött! Ilyen is előfordulhat. Tudomásunkra jutott — az első magyar ökumenikus találkozóról kiadott ökumenikus nyilatkozattal kopcsolatosan —, hogy számos magyar református testvérünk súlyosan sérelmezte egyházuk mellőzését. Az egyetlen református lelkész is csak vendégként volt jelen! Ennek a visszhangnak őszintén megörültünk, mert egyrészt hangot adott a magyar reformátusság területén is meglévő ökumenikus vágyódásnak, másrészt alkalmat ad a helyzet tisztázására. A vízkereszt napján tartott találkozón ugyanis mély sajnálkozást váltott ki a tény, hogy a Németországi Magyar Református Lelkigondozói Szolgálattól nem érkezett válasz az ökumenikus találkozó iránti puhatolódzásra. Hogy mégse legyünk együtt a református testvérek nélkül, e sorok írójának javaslatára meghívást nyert Szekeres László karlsruhei magyar református lelkész, ki ismeretes ökumenikus gondolkodásáról. Ö szívesen elfogadta a meghívást, de hivatalos megbízás híján csak vendég gyanánt óhajtott részt venni. Gyakorlatilag azonban teljes értékű tagja volt a találkozónak! Mi is történt? A müncheni lelkészváltozással kapcsolatosan, hurcolkodás előkészítése stb., nyilván elkallódott egy fontos levél, vagy elmaradt a megválaszolása. A terminusok összeegyeztetésének nehézségei miatt pedig nem lehetett várni egy esetleges újabb kezdeményezés eredményére. így történt. De nem fog megismétlődni, mert azóta a két magyar protestáns lelkigondozói szolgálat a közös „Magyar Protestáns Bizottság" megalkotásának útjára lépett és hisszük, hogy ez garanciát fog nyújtani mindennemű zavaró momentum kiküszöbölésére. Kótsch Lajos Sok baja van a mai keresztyénségnek abból, hogy az evangélium üzenete és a „hívők" élete között nagy űr tátong. Nemcsak olyanok akadnak tehát, akik azzal vádolják Krisztus híveit, hogy az evangéliumot nem lehet követni, mert ellene van a „tudomány elveinek", hanem olyanokkal is találkozunk, akik azt nehezményezik, hogy a keresztyének nem valósították meg az evangéliumot, nem élték meg a tanítványok életét ebben a világban. Ne tévesszük meg magunkat, mert ezt nemcsak az egyház ellenségei mondják. Az egyházon belül is felhangzik a vád s tulajdonképpen minden igaz igehirdetésnek figyelmeztetnie kell arra a veszélyre, hogy a Krisztus nevét hordozók sokkal nagyobb kárt okoznak Mesterüknek, mint azok az istentagadók, akik kívülről bírálnak. Az evangéliumot nem élő névleges keresztyének az egyház igazi üldözői ebben a mai világban. Amolyan „ötödik kolónia", mely befészkelte magát az egyházba. Sulivan Jean, a francia irodalom különleges hangját képviselő iró Strozzi Jeremiás személyén keresztül ezt a problémát szólaltatja meg legutóbbi regényében. Strozzi olasz származású, előkelő családból való katolikus pap, akit a háború elsodor hazájából. Svájcon keresztül köt ki Párizsban, ahol azonban nehezen tudja megtalálni a helyét. Bolyongásai közben találkozik a világváros kivetettjeivel, nyomortanyák lakóival, örömlányokkal, bűnözőkkel. Megnyeri bizalmukat, mert mindig készséges, hogy meghallgassa őket, mindig segít rajtuk, ha bajba kerülnek. Nem szavakkal hadakozik velük, hanem él közöttük, velük, értük. Papjuk, barátjuk, közös sorsuk hordozója. Ennyi az egész. De ez az egész keresztyén hit egésze, amely nem elméleteken gondolkozik, hanem életté teszi a hitet. „Fontosabb, hogy egy arcon meglássuk a könnyeket, mint olyan elvekre tanítanunk az ifjúságot, melyekkel az igazságtalanság ellen harcolhatnak." Nem az elvek, hanem a tettek embere, aki meg van győződve afelől, hogy a barátság és a szemtől szembe való találkozás többet jelent, mint az „ideológiák" bemagolása. A mi problémánk az, hogy a szeretetből elmélet, szavak mézesmadzagja lett, ahelyett hogy a Krisztus által megélt, barátaiért magát odaadó szeretetből, mint megélt valóságból táplálkozna. Strozzi a felebaráti szeretetnek ezt a megélt forradalmát hozza magával mindenfelé, ahol csak jár. De útját a „hivatalosok" nem értették. Püspöke is megrótta, mert a kivetettekkel való élete abba a gyanúba hozta, hogy átvette rossz erkölcsüket. Ahol a konvencionális keresztyénség helyett a kivetettekért önmagát megüresítő szeretet élete valósul meg, egyszerre gyanússá válik a tanítvány. Ahogy maga a Mester is magára vonta az elmélet embereit s megbotránkoztatta a kegyeseket azzal, hogy a bűnösökkel együtt evett. Az elmélet elítélte őket, de az élet Ura nemcsak prédikált nekik a szerétéiről, hanem közöttük volt bűnbocsánatának ajándékával. Nem kívülről hívta őket, hanem utánuk ment, hogy kihívja őket a világból. Az egyház a kihívott sereg (ezt jelenti a görög szó: ekklezsia!), de a kegyesek botránkozása, hogy Krisztus — és az ő követésében az igazi tanítvány — nem kintről hív, hanem bentről, a világ kellős közepén élve hív ki a szeretet életére. S a kiküldés (a misszió) nem ebből a világból való kimenekedést jelent, hanem ezen világban való, belülről való megújhodást. Sokat töprengenek ma emberek azon, hogy mi lehetne a gyógyulás útja egy zsákbajutott emberiség számára. A „fejlődés" mámorában élőkkel ugyan ki tudná megértetni, hogy mellettük emberek sorvadnak el az éhségtől, a meg nem értéstől, kivetettségük szégyenétől. Sulivan Strozzija ezért attól sem retten vissza, hogy egy öntelt társadalomnak szemébe vágja azt az önzését, mellyel önmagát eladja a jólétnek a másik ember kárára, megvonva tőle az elemi életfeltételeket is. Ha egy ilyen társadalom kiveti a „prostituáltakat", akkor Strozzi visszakiáltja neki, hogy hiszen ez a társadalom hozta őket létre, melyben az önmagát áruba-bocsátásnak nagy keletje van. Az utca kivetettjei csak nyilvánvaló jelei annak, amit a „jól szituáltak" maguk is tesznek. Mert mindenki csak habzsolja az életet, de kevés az, aki odaadja az életét az elvetett sokakért. Strozzi nem a kétségbeesés terméke, hanem a reménységé. Egy új világ jön általa és benne létre, mert benne egy új ember él. Nem az önmagának, hanem a másiknak élő, a felebarátért, a másik emberért önmagát feláldozó ember. Ennek az új embernek kell megszületnie — nem szavakban, hanem a szeretet megélt életében. Sulivan ezzel fejezi be meggondolkoztató könyvét: „A Strozzihoz hasonló emberek többel gazdagítják az emberiséget, mint az űrhajósok. Nem folyt, a 8. oldalon 3 I í
