Utitárs, 1966 (10. évfolyam, 1-11. szám)
1966-11-01 / 10-11. szám
Nilsson János Svéd karácsonyi történet Mint magas világítótorony, sőt még a világítótornyoknál is magasabban emelkedik ki a fidenäsi síkságból az öjai templom tornya és erőteljes körvonalaival messzeküldi a tenger hajósainak Svédország karácsonyi üdvözletét. A tisztes öjai templom alapjába olyan mélyen bevésődtek a történelem nyomai, hogy ma is láthatók, bármerre fordul az ember. Sok régi dolgot őriz ez a templom, s a mondák talán jobban susognak körülötte, mint bárhol Svédországban. Ha csendben, elgondolkozva megállunk ezek előtt a templomfalak előtt, az az érzésünk, hogy halljuk az évszázadok beszédét. Maga az épület egyszerű, nyugodt, szilárd, — mint Isten országa. Belseje az északi dómok frisseségét és tisztaságát árasztja. Mint drága kincs, ritka szép művészi munka, feltűnik az oltár feszületé. De a két ezüstgyertyatartó se marad mögötte. Azoknak a történetét hallottam egyszer az öreg öjai paptól s biztosan nem haragszik meg, ha továbbadom. Karácsonyi történet, s ha ma nem is olyan csodálatos, mint a napkeleti bölcseké, azért érdemes emlékezetünkben tartani. 1624 karácsony estéjén olyan sűrűn esett a hó az öjai templom és papiak körül, hogy a lelkész, a dán származású Christiansen Christian már este hét órakor befogatott a szánjába, hogy karácsony reggelén időben megérkezzék a harnrai filia templomába karácsonyi istentiszteletre. Hamra kopár fensíkon feküdt Ójától délre, nem túlságosan messze; de ha annyira megindul a havazás, kell, hogy az ember bővében legyen az időnek, bárhová indul, — és mégis egyedül Isten tudja, hogy célhoz ér-e. Különösen azon a vidéken, ahol ritka az útjelző és olyan észrevétlenül megy át egymásba a szárazföld és a tenger. És 1624 karácsonyának a hava sűrűbb, útvesztőbb volt minden máskor esett hónál. Csend volt, akár a templomban. Az egész természet, az egész világűr mozdulatlanul pihent. De ebben a hallatlan csendben olyan sűrűn hulltak az óriás hópelyhek, hogy alig lehetett köztük útat találni. Minden nyomot eltörültek, minden körvonalat elmostak, minden látást lehetelenné tettek. Akinek ilyen éjszakában útnak kell indulnia, annak hinnie kell Istenben, hogy el tudja mondani a zsoltáríróval: «A Te vessződ és botod, azok vígasztalnak engem!» Christiansen Christian lelkész tudta, milyen veszedelemben forog. Többször átélte már, hogy eltévedt a hóban, a sötétségben és egészen máshol kötött ki, mint ahova elindult. De alig szánkázott ezen az estén néhány száz métert, már észrevette, hogy ez lesz minden valaha megtett útja közt a legnehezebb. És a következő néhány száz méter után azt is tudta, hogy eltévedt és Isten különös útmutatása nélkül ezen az éjszakán templomát, parókiáját nem tudja újra megtalálni. A lovak készségesen iramodtak neki. Bár mozgástól nekihevült, sima testük gőzölögni kezdett, hátukat állandóan halomban fedte a hó. És akárhogy húztak előre, szüntelenül körülzárták a szánt minden oldalról a puha, fehér falak. Mintha fehérremeszelt cella lett volna, amelyiknek a fala kitér ugyan, mégis fogvatartja az embert. A lelkész szent karácsony reggelén a napkeleti bölcsekről akart beszélni gyülekezetének és nagy fáradsággal kereste a példákat annak a szemléltetésére, menynyi és milyen szörnyű veszedelem leselkedett a három királyra a gyermek Jézus betlehemi jászlához vezető hosszú úton: a sivatag forróságának borzalmai, vadállatok üvöltése sötét éjszakákon, vérszomjas rablóhordák a barlangokban, a hegyek szakadékaiban. A napkelet titkairól és veszedelmeiről szegényes könyvtárában felkutatott tudósításokat sok erőteljes dán és svéd kifejezéssel díszítette, hogy a gyülekezet jól megfontolhassa, mit kellett azoknak az igen bölcs és igen előkelő hajdani férfiaknak kiállniok, hogy megtalálják Megváltójukat, Jézus Krisztust. De ahogy most szánjában ült és lovait irányította, arra gondolt,, hogy a napkeleti bölcsekkel mégis csak jobban bánt az isteni kegyelem, mint az öjai pappal. Hiszen nekik megvolt a csillagjuk,, ahogy írva van: «És imé, a csillag, amelyet napkeleten láttak, előttük ment mindaddig, amig odaérvén, megállt a hely fölött, ahol a gyermek volt. És amikor meglátták a csillagot, igen nagy örömmel örvendeztek. És bemenvén a házba, ott találták a gyermeket anyjával, Máriával és leborulván, tisztességet tettek neki; és kincseiket kitárván, ajándékokat adtak neki: aranyat, tömjént és mirhát.» És ha ezen az éjszakán valamiképpen elérkezik még a templomába, nem a sivatag borzalmairól, nem a napkeleti vadállatokról és rablókról fog beszélni, hanem a saját veszedelmes útjáról a templomba, — ahol még mindig megtalálható a gyermek Jézus. Teltek-múltak az órák. A lelkész arra gondolt, hogy a bölcsek hármasban voltak; beszélgethettek egymással, bátoríthatták egymást, együtt pihenhettek éjszakánként. Könnyebb Istenben hármasban hinni, mint amikor egészen egyedül van az ember és ráadásul még csillag se ragyog a feje fölött. De egy férfinak javára válhat, ha megtanulja a legnehezebbet, és az öjai lelkész sokat tanult, mialatt a hó, mint gyászjelentés kavargón: szánja körül a jégsivatagban. Christiansen Christian lelkész kora gyermeke volt s abban a korban egy öreg keresztyénnek nem illett elsáppadni, megremegni. Hagyta lovait nyargalni, amenynyire a hóban és feltornyozódott jégakadályokon át nyargalni tudtak. Hosszú idő telt el, amikor végre, mint valami nagy, fényesen ragyogó csillagot, néhány méterre maga előtt a templomot megpillantotta. Odadobra a gyeplőt néhány, a templomtéren álldogáló embernek, s még a hótól, a sötétségtől elvakítva, rohant be a templomba, egyenesen fel a szószékre. Elkezdett a napkeleti bölcsekről prédikálni és arról a csodálatos vezetésről, amelyben a Mindenható ezen a zimankós karácsonyi éjszakán részesítette havon, jégen át, betlehemi csillag nélkül is. Úgy prédikált, ahogy még soha, ahogy csak az prédikálhat, akit az Úr éppen most szabadított ki a pusztulás verméből, s akinek teste-lelke ujjong az élő Isten felé. — De amikor már néhány perce nagy erővel prédikált, hirtelen világosan látta, hogy nem a hamrai templom szószékén áll, hanem egy teljesen idegen templomban. A padokban egészen idegen emberek ülnek. Erre még nagyobb álmélkodás fogta el. Ez nem a környékbeli templomok egyike, azokat mind ismerte. És amikor most már felfogta, hogy karácsony éjszakáján átkelt a Keleti-tengeren, prédikációja még hatalmasabb lett, amin senki se csodálkozhatik. Úgy beszélt a napkeleti bölcsekről, hogy a gyülekezet azt gondolhatta: a három királyok egyike áll elevenen előtte és tesz bizonyságot arról, hogy Isten az övéit jól vezeti. Amikor a karácsonyi istentisztelet befejeződött, tudta meg Christiansen Christian lelkész, hogy Bödában van, Öland szigetének északi részén. Otthon Öjában és Hamrában nem volt ebben az évben karácsonyi istentisztelet, és Christiansen Christian lelkészt holtnak tartották. De amikor a hatalmas jégtömeget végre megolvasztotta a tavasz, hazavitorlázott a lelkész a nyílt tengeren. És akkor vitte magával hálaáldozatul az öjai templom oltárán még most is ott ékeskedő két ezüstgyertyatartót. Mindegyik három oroszlánon nyugszik és 46 cm. magas. Egyiken a lelkész- és feleségének a neve olvasható: Christianus Christiani és Juditha Christiani, 1625. A másikon a 91. zsoltár 4. verse: Scutum et clipeus est veritas eius: Paizs és páncél az ő hűsége. 3
