Utitárs, 1966 (10. évfolyam, 1-11. szám)
1966-08-01 / 8. szám
7W-. 'foLovoU*' H) Qi^nrd^ SAVE THE EAS BUY U.S. BON PAYROLL SAV KÜLFÖLDÖN ÉLŐ MAGYAR EVANGÉLIKUSOK LAPJA X. évf. 8. szám Megjelenik havonként 1966. aug.—sze-pt. Tántorgott bennem a lélek, amikor elhagytam az előadást. Megrémített a Csend, amelyet a világhíres filmrendező, Ingmar Bergman vetített a vászonra. A közönségre is rátelepedett a csend. Mintha meditált volna mindenki. Úgy hagyták el a modern világ templomává minősített filmszínházat, mint ahogy áhítatos gyülekezetek szokták elhagyni az Istennel való együttlét megszentelt helyét. Mintegy az Isten házának visszája elevenedett meg a neóncsöves, kivilágított városba visszatérő emberekben a film megrendítő prédikációja. Bergman évek óta küzd az Isten-kérdéssel. Film-trilógiája, amelyet a «Csend» lezár, ezen kérdéssel való birkózásának művészi emléke. Maga úgy jellemezte ezen filmjét, hogy benne Isten hallgatását «szólaltatja» meg. Ordított ez a bergmani csend! A másfél órás előadás alatt, amely a hangosfilm korában nagyrészt hangtalanul játszódik le, egyre inkább bántóvá vált a csend, mig végül bele nem égette a nézőkbe a hallgatag Isten csendjének a sajgását. Mert ez a csend bennünk sajgott, mai emberekben. Bergman nem az Isten, hanem a magunk fájdalmát mondotta el abban a világban, amelyben — úgy tűnik — hallgat az Isten. Ha valaki kárörömet vigyorgó mosolylyal ment el megnézni a filmet, mivel a modern film egyik legnagyobb művészétől istenellenes prédikációt várt akkor bizony nagyon kellett csalódnia. A film nem Istent vádolja, hanem arról tesz bizonyságot, hogy Isten hallgatásának csendjében milyen az emberélet. A Csend annak szimbolikus leírása, hogy Isten távolléte mit hoz létre az emberi társadalomban. Csupán egyszer került Isten neve az egyik szereplő ajkára. De akkor se vádként, hanem a végső kétségbeesés segélykiáltásaként. Bergman filmjének talán legmegrendítőbb mondanivalója ez volt: ahol Isten hallgat, ctt beáll a hallgatag csend az emberi életben is. Ahol az emberiség fülébe nem jut el Isten szava, életet teremtő üzenete, ott elcsendesül az élet, az ember megszűnik igazi emberként létezni. Csakhogy a bergmani csend nem a nyugalom csendje. Hanem a megrémítő nyugtalanságé: az elnéptelenedett utcákon végigdübörgő harcikocsik csendje; a gyűlölet megszakadt testvéri közösségének, egymást vádoló szóviharának a csendje; a közös nyelv hiányában megszakadt emberi kapcsolat népi elkülönülésének a csendje; a szekszuális bujálkodásban önmagát kielégíteni nem tudó vágynak csalódott csendje; a családi és szülői öszszetartozás minden becézés ellenére is kirívó csendje. Bergman ezen drasztikus ellentétek határozott vonásokban lerajzolt képe által mutatja az emberiesség «hallgatását», hiányát. Voltak, akik azért nézték meg a Bergman-filmet, mert a filmszínház reklámja filmen még soha nem látott merész szekszuális orgiát Ígért. Állítólag a cenzúra is megnyirbálta az eredeti filmet. Mindez a mai világ eltorzult szekszuális ízlésének a szája izére ment. Hogy csalódhatott a kéjgyönyörökre éhes néző! Bergman könyörtelenül «hallgatott» a torz szekszualitás híveinek felhívására. Egy filmszínház páholyának csendjében mondta el véleményét az emberiességéből kivetkőzött, brutális animalitás szekszuális csődjéről. Egy szállodai szoba feltoborzott ágyában mutatta meg a meghasadt emberi élet testi közösségének a tragédiáját. A kéjre éhes anya gyermeke a szoba bezárt ajtaja előtt rémülten-közönyösen válik tanújává annak, hogy miért nem akar az anya vele és beteg testvérével lenni. Ez az asszony, akinek arcán nem jelenik meg emberi szeretet vonása még akkor sem, amikor gyermekét simogatja, testi szépségében a bálványozott nemi kultusz megrémítő szimbóluma. Szinte az ázsiai óriásbálványok eltorzult arcának rémítése ordít női szépségéből. A szekszuális orgia vágylovagjait megundorithatta ez a csend. Hatalmasabb prédikációt a hatodik perancsolat igazságáról még a leghíresebb morálprédikátor se vágott szemébe a mi nemzedékünknek. Ahol Isten hallgat, ott elnémul a férfi és a nő közösségének a szépsége is. Ahol Krisztusnak az egyházhoz való szeretete nem áll modellt a hitvesélet szeretete számára, ott lealacsonyul az emberéletet szülő aktus gyönyöre. A habzsoló kéj gyönyörében is ordít az egyedüllét csendjét. Nietzsche indította el a «halott az Isten» jelszavának útját századunk felé. Nemzedékünkben ma sokak ajkán mint diadalkiáltás hangzik ez a mondás. Bergman nem csatlakozott a korán örvendezők seregébe. Nem cáfolja a «halott Isten» hitvallóit, de mégis másképen fogalmaz. Igazat ad nekik abban, hogy Isten nyomait ő sem tudja felfedezni a mai világban. Beállt a csend. Az Isten hallgatása. Bergman azonban nem az Istennek az emberi életből való kirekesztésének diadalát üli, hanem vászonra viszi azt a emberéletet, amely Isten nélkül szemünkláttára egzisztál. Bemutatja, hogy ebben a csendben többé nem emberi élet az emberek élete. Ahol «halott az Isten», ott HALLGAT AZ ISTEN?
