Utitárs, 1966 (10. évfolyam, 1-11. szám)
1966-06-01 / 6-7. szám
r Évi jelentés (Az alábbiakban Szépfalusi István ausztriai lelkész 1965. évi jelentésének néhány részletét ismertetjük. A jelentés részletesen ismerteti a gyülekezeti munkaágak elmúlt évi tapasztalatait, foglalkozik a református és római katolikus magyar gyülekezetekkel, illetve Lelkigondozói Szolgálatokkal való kapcsolattal, ismerteti az ausztriai protestáns segélyakció, valamint az Evangélikus Világszövetség világszolgálati osztálya bécsi irodájának bezárása után előállott helyzetet és áttekintést ad a menekültek számának emelkedéséről, hazai megnyilatkozások és hivatalos ausztriai adatok tükrében.) A menekült helyzetben előállott nehézségek természetszerűleg kihatással voltak a gyülekezeti életre. Nehéz valakit akkor bevonni az egyházi életbe, ha úgy érzi: egyháza a szükség idején cserbenhagyta hívét. Nem ritkán — alkalmanként tehetetlenül vívódtunk e kérdésekkel — sajnos gyakorta hiába. * Az elmúlt esztendőben ismét megindítottuk a nehány esztendővel ezelőtt megkezdett szeretetvendégségeink új sorozatát. Bécsben háromízben, Grazban két alkalommal tartottunk ilyen alkalmakat. Tudom, rossz a régi szó. Múltbeli csengése mást jelentett. Azok között, akik istentiszteleti életünkben egyáltalában nem, vagy csak nagyritkán vesznek részt, de ezekre a rendezvényeinkre örömest eljönnek, azok számára érthetetlen, olykor édeskés a «szeretetvendégség» szó jelentése és csengése. Talán találunk helyette — mások segítségével! — időszerűbbet, egyházibbat. Gyülekezeti délutánjaink műsora, amely minden esetben központi gondolat ben először alkalmanként ismét a Bécsbelvárosi református templomban folytak a magyar istentiszteletek. Ezeket, ugyanúgy mint a háború előtt ill. alatt is, néhányszor magyarországi evangélikus lelkészek is felkeresték. Kapi Béla és Raffay Sándor szolgálataira is emlékeznek még az idősebbek. Többízben szolgált Geistlinger Pál mai csávái lelkész. Rendszeres istentiszteleti élet azonban csak 1952. januárjában indult meg Dr. Baskay Antal szolgálatával, aki előbb a KIÉ Kenyongassei «Haberl-termé»-ben, majd a belvárosi református templomban prédikált. Megnövekedett a résztvevők száma, amikor 1955 végén, rövid egy évig Péterffy Kálmán vette át a bécsi magyar protestáns istentisztelek tartását. Az 1956. decembere óta, a megnövekedett létszám következtében külön vált a két protestáns testvéregyház, s azóta London mellett Bécs Nyugat-Európa egyetlen városa, ahol vasárnaponként magyarnyelvű református és evangélikus istentiszteletet egyaránt tartanak. A fenti nagyon vázlatos ismertetés tükörül mozgott, a kitűzött cél érdekében, főleg a mai világ és a magyar irodalom egy-egy szeletjével illusztrálta a mondanivalót. Ez késztet arra, hogy ezen a téren lelkigondozó szolgálatunk néhány időszerű kérdését elővegyük. Ausztriai szolgálatunkat az elmúlt esztendőben tudatosan 1965-ben végeztük. A «mában» élve számunkra ez az időszerűség Ausztriában, tágabb értelemben Európában van adva. Itt válik konkréttá. Ezért a negációk helyett elsősorban nem azt keressük amiben Európától különbözünk, hanem amiben hasonlítunk hozzá. Ennek szemléltésére Szerb Antal Irodalomtörténetét veszem segítségül. Könyvéből tanultam a fasori gimnáziumban és a grazi egyetemen egyaránt Szerb Antal akkor beszélt a magyar irodalom európai szemléletéről, amikor elég provinciális volt a hivatalos szemlélet. «A régiek úgy szemlélték a világot — Írja Szerb —, hogy Magyarország volt a világ közepe, és a többi ország arra való volt, hogy Magyarország más voltához az ellentétet szolgáltassa.» Ehelyett állapítja lajdonképpen a múlt felmérésére és a jelen megbecsülésére szeretne biztatni. Befejezésül Dr. Incze Gábor «Túl az országhatáron» címen, Budapesten, 1937- ben a bécsi magyar protestánsokról Írott sorait idézzük: «Bécs a magyar protestantizmus bemutatkozó helye. Van-e sava, borsa a magyar evangéliumi keresztyénségnek? Vagy csak valami vis intertiae tartja össze, ahol nagy tömegekben él, ahol megélhet a múltjából? . . . Magyarországról nézve Bécset és a bécsieket, valóban találhatunk ott, bennük épen elég problémát, érdekes vagy szomorú esetet. Hát vájjon, ha Bécsből nézzük Magyarországot és a magyar egyházat, mit látunk ebben a képben? Mit látunk mi, akik visszük nekik az Igét magyarul, az itthoniakban és mit látnak ők, akik elfogadják a misszionáriust? Kinek lehet több öröme, panasza, dicsekedése, vagy takargatni valója? Ki előtt lehet többet elmondani, vagy ki előtt kell többet elhallgatni? A külföldresztkadtak előtt, vagy azok előtt, akikről leszakadtak ők?__» Sz. 1. A kápolna a «karzatr;U meg a következőket: «A magyar értekek európai értékek: az européer-magyarnak nemcsak nem kell magyar voltától elfordulnia, hanem ellenkezőleg: az irodalomtörténet megtanítja arra a legnagyobb magyar hagyományra, hogy nálunk mindig a leginkább európaiak voltak a leginkább magyarok. A külföldieskedés éppúgy, mint a magyarkodás, nálunk mindig a félműveltek és tudatlanok attitűdje volt.» * Hazai barátainkkal való beszélgetéseink során, gyakori az a tapasztalat: bennünket az évek múlásával egyre jobban a nyugati gondolkozásmód kategóriái határoznak meg — ifjúságunk számára ez a fogalmi és tartalmi keret már egészen természetes — addig az ő reakcióik és megnyilvánulásaik egyre inkább «keleti» lesz szokásaiben és gondolatmenetében egyaránt. Egymásközti beszélgetéseink során kiderült: kérdésessé vált az igen-igen és a nemnem tartalma. Mást értünk azonos fogalmak alatt. Gyakran ezért sem értjük meg egymást. Fogalmi tolmácsolásra van szükség, egy nyelvet beszélők között is. Eközben — s ez már sajátos feladatunk — állandóan gondolnunk kell arra, hogy «minden nemzedék csak új terminológiában tudja elhinni a régi igazságokat». Ezért akarja a jelen munkáját megszabadítani minden «frázistól». Egyházi szolgálatomban ezzel magam is küzködöm. Tudom: csak félúton, avagy az út kezdetén vagyok . . Az egyházi szolgálat gyakran nem mentes a frázisoktól. Taszítóak, hiszen a készületlenséget, a felszínességet, a mondanivaló hiányát kisérellik leplezni. Valójában inkább feltárják! Amikor gyülekezeti alkalmainkon keressük ezt az új hangot az igehirdetői szolgálatban (az UTITÁRS nemrég közölte Zabolai Csekme Éva egyik «ilyen» áhítatát, «Hétköznapi jegyzetek» címen) akkor tudatosan kerüljük az egyházi szolgálatban kitaposott régi utakat. Nem 4
