Utitárs, 1966 (10. évfolyam, 1-11. szám)

1966-02-01 / 2. szám

«Meg van irva» 17. Az irgalmas samáriai A jó apáról szóló példázat után ez Jé­zusnak kétségkívül legismertebb példá­zata. Lukács jegyezte fel egyedül, evan­géliuma 10. fejezetében. S e példázattal is úgy vagyunk, mint a jó, de sokat for­gatott használati eszközzel: előbbutóbb elkopik, elveszíti eredeti színét, elmosó­dik a mintája. A mi példázatunkban azon­ban még egy másik veszély is rejtőzik: túlságosan szép, kerekded, majdnem hogy meseszerű az egész. Szinte már eleve arra csalogatja az olvasót, hogy érzelmekre ható elbeszélést komponáljon belőle. En­nek a veszélynek már nagyon régi keresz­tyén írásmagyarázók is áldozatul estek. Hogy csak a legnagyobbat, Augusztinuszt említsem, aki korának divatos írásmagya­rázati módszere segíítségülvételével be­lemagyarázta ebbe a példázatba az üdvös­ség egész útját, törvényestül, zsinagógás­­túl, egyházastúl.... De ugyanez a ve­szély a mai írásmagyarázót is fenyegeti, aki ebben a példázatban csak valami «fenn­­költ örök igazságot» szeretne fölfedezni. Ugyanakkor azt is meg kell viszont hagyni, hogy maga a példázat is ilyen ki­sértő helyzetben született: valaki min­denáron vitatkozni akart Jézussal. És mi sem volt természetesebb, minthogy fölve­tette neki az akkori idők kegyes emberé­nek legkomolyabb kérdését: «Mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?» Azt hiszem, viszont igen megsértődhetett, mert Jézus amolyan iskolásfiúként bánt vele, amikor visszakérdezett: «hogy ta­nultad a törvényben?» — Az erre adott feleletet megdicsérte, de mégis furcsa for­dulatot vett a beszólgetés: kisértő elmé­leti kérdésre gyakorlati példával adta meg a választ! • * * No, de núzzük csak meg közelebbről a példázatunkat! Érdemes figyelnünk arra, hogy az a bizonyos írástudó egyáltalán nem barát­sággal, esetleg tudásvágya kielégítése oká­ból kérdezett. Nem voltak tehát tisztes­séges szándékai: azt remélte ugyanis, hogy kérdésére Jézus valami «eretnek» választ ad majd, amit később esetleg nagy­szerűen fel lehet használni ellene. Is­merünk az evangéliumokból más eseteket is, amikor Jézust az atyai hagyományok elárulásának vádjával illették. Amikor visszakérdezett, megkapta a helyes választ, amely az isten- és em­berszeretet fontosságát egyformán hang­súlyozta. Figyeljünk azonban arra, hogy Jézus a jó feleletet nem efféleképpen nyugtázza: remek, barátom, igen jól tu­dod, hogy mi az üdvösség útja! — hanem azt mondja: «jól feleltél, ezt tedd és élsz! Jézus nem ok nélkül idézte e mondatával az Otestámentumot! Kijelentette vele, hogy az üdvösség útja az az élet útja, a­­mely azonban elsősorban nem elméleti kérdésekben való tisztánlátástól függ! Az az életfolytatás kérdése! — Nem tudjuk megállni, hogy ne idézzük Jézus Krisztus mondatát: «Nem mindenki, aki azt mond­ja, Uram, Uram!, megy be a mennyek országába, hanem aki teszi az én mennyei Atyám akaratát!» — Ugye ismertek em­bereket, akik állítólag egész életükben •«keresik» az Istent! Futnak egyik közös­ségből a másikba, egyik szeánszról a má­sikra, mindenütt ott vannak, ahol vitat­kozni lehet, csak mély filozófiai könyve­ket olvasnak, stb. Aztán elmennek ebből a világból, a nélkül, hogy megtalálták volna az Istent! Futottak, kerestek, s mégsem találtak semmit! Nem is talál­hattak, mert elbástyázták magukat elmé­letek mögé, s úgy gondolták, hogy mivel ott nem értek el kézzelfogható eredmé­nyt, nem is létezhet az Isten! Ebből a tapasztalatból kiindulva kell figyelnünk a beszélgetés folytatására! Jé­zus tudja, hogy az elméleti kérdésből nem lesz igazi istenkeresés! Meg azt is tudja, hogy ez a jóember mégiscsak előbbutóbb kátyúba szorul, mert lázongó elméje csak zsákutcába kergető kérdéseket tehet föl. A kérdés tényleg elhangzik: «de ki az én felebarátom?» S amikor Jézus hozzákezd, hogy erre feleljen, már látszik, hogy to­vább nem egyszerű elméletről, hanem életkérdésről van itt szó. Jézus elmondja, hogy a példázatban szereplő samáriai ál­tal végrehajtott irgalmasság, az, amely élteti az embert! * * * Amit aztán illusztrációként elmond Jézus a példázatban, az önmagában már világos. Nem szorul sok magyarázatra. Legfeljebb a benne szereplő pap és levita pártjára kell kelnünk egy kicsit, akiket általában igen negative szoktak magyar­ázók beállítani. Igaz, hogy ők ott konkrét irgalmasság-gyakorlás alkalma alól kibúj­tak. De azt is tudjuk, hogy — minden mulasztás ellenére! — előírásoknak en­gedelmeskedtek. A Jézus korabeli szad­­duceusok pl. megtiltották a papoknak, hogy útközben talált halottal beszennyez­zék megukat! Mózes harmadik könyvé­ből pedig arról is tudunk, hogy Áron fiai közül senki nem válhatott tisztátlanná halottakkal való foglalkozás miatt, ha templomi szolgálata felé igyekezett. Le­het, hogy az összevert emberben, ott az árokszélen, mindkettő holtat sejtett és nem hághatta át az előírásokat?! Fontos még arra is figyelnünk, hogy e példázatot Jézus a keleti ember számára megszokott mesélési stílusban mondta el. E stílus szabályai szerint viszont a két csődöt mondott ember után olyan pozi­tív hőst kellett volna említsen, aki a zsidó népből származik! Ezt is várták tőle! De ő nem ezt tette! Hanem egy gyűlölt kö­zösségből származó fűszereplőt tett szim­patikussá a példázatban! Egy samáriait, akit megvetettek a hallgatók. Mert olyan népből származott, amelynek nem volt tisztessége a zsidók előtt. Különösen egy pár évtizede, amióta egyszer éjnek idején betörtek a jeruzsálemi templom udvarába és telehintették embercsontokkal, vagyis rútul beszennyezték és megszentségte­­lenítették azt. Jézus szándékosan teszi meg ezt az embert szimpatikus szereplőnek. Tudja, hogy az írástudó a kérdésére: de ki az én felebarátom? — azt a feleletet várja, amit írástudó kollegáival együtt mindig is vallott: csak a választott nép közül való! Jézus pedig szándékosan elmondja, hogy ez nagyon szép, de a szeretetnek és irgal­masságnak nincs határa! Akinek szüksége van énrám, annak kell felebarátjává vál­nom! S ez megint a beszélgetés egyik vá­ratlan fordulata. Az írástudó azt kérdezte, kit kell szeretnie, Jézus pedig azt felelte, hogy hogyan kell cselekednie! # * * így illeszkedik bele ez a példázat is Jé­zus határozott döntést kívánó hívásába, az Isten országa nem gyerekjáték, komo­lyan kell meggondolni, hogy törekszem-e utána! Fel kell mérni a lehetőségeket, be kell kalkulálni minden akadályt és nem szabad kikerülnöm az elémkerülő szol­gálati lehetőségeket! Csodálkozhatunk-e rajta, hogy az evangéliumok szerint Jézus sok felelőtlenül követésére vállalkozót in­kább elijesztett, mint beszervezett magá­nak? Mert az Ö követése követés és nem afelől való elmélkedés! A Mester irgal­mas szeretetével kereste az elveszetteket, a lenézetteket, tanítványa sem tehet mást, mint ebben «imitálja», utánozza Öt. Újra mondjuk: e példázat magyarázatá­nak mindenkori veszélye, hogy elspiri­­tualizáljuk! Pedig azt meg kell hagynunk a maga radikális gyakorlatiságában! Ne keressünk mögötte mindenáron valami «örök igazságot», amin elmélkedni lehet­ne, hanem fogadjuk a maga komolyságá­ban a parancsnak is beillő utasítást: «e­­redj el és te is akképpen csalekedj!» Mai keresztyenségünknek, amelyet az elmélet és gyakorlat kettéválása különö­sen is fenyeget, nagyon komolyan kell fölfigyelnie az irgalmas samáriairól szóló példázatra! Gémes István 7

Next

/
Oldalképek
Tartalom