Utitárs, 1964 (8. évfolyam, 1-11. szám)
1964-05-01 / 4-5. szám
BUILD YOUR FvtURi WISELY. SAf ELY U.S.SAVl«|SB0NE KÜLFÖLDÖN ÉLO MAGYAR EVANGÉLIKUSOK LAPJA Vili évf. 4.—5- szám. Megjelenik havonként 1964■ május—-június. Uj szelek fújnak Uj szelek fújnak a magyar anyanyelvű egyházak egymáshoz való viszonyában. Nevezhetjük a sors iróniájának, vagy a történelem igazságszolgáltatásának, de tény az, hogy épen az osztrák-magyar monarchia késői és megtépázott utódjának, Ausztriának fővárosában tölti be az érseki tisztet az a König bíboros, akinek javaslatára a II. Vatikánai zsinat a nemkatolikus egyházakra vonatkozólag használni kezdte az «egyházi közösség» megjelölést (a puszta «közösség» szó helyett). Komoly koncesszió ez a római katolikus egyház részéről, mely eddig magán kívül «egyházat» nem ismert el s magát mindig az Egyháznak (nagy E-vel) tartotta. A régi monarchia katolikus egyházfejedelmei alighanem forognak a sírjukban. De ha így van is, senki nem sajnálja őket. Egy norvég egyházi vezető írja, hogy megkövesedett szívűnek s a mellett nagyon rossz lutheránusnak kell lennie annak, aki nem örül tiszta szívből a római egyh megindult «olvadásnak». Ezzel a megállapítással mi magyar evangélikusok is egyetérthetünk. Az «olvadásnak» magyar vonalon mutatkozó jelei közül már áprilisi számunkban utaltunk arra az örvendetes jelenségre, hogy a húsvéti evangéliumi ifjúsági konferencián katolikus teológus is tartott előadást, viszont a magyar katolikus egyetemista szervezet, a Pax Romana, németországi találkozóján rá egy hétre evangélikus és katolikus teológus korreferensekként beszéltek az egyház egységének kérdéséről. Hadd iktassuk ide azt az «ökuménikus határozatot», melyet az utóbbi konferencia elfogadott és lapjában közzétett. «Jézus programját, hogy ’mindnyájan egyek legyenek’, korunk legsürgetőbb feladatának tekintjük. Minden rendelkezésünkre álló eszközzel elő kívánjuk segíteni azoknak az egyházaknak és közösségeknek közeledését és egyesülését, melyek különböző formában tesznek tanúbizonyságok Krisztus evangéliumáról a modern világban. Örömmel állapítjuk meg, hegy a slagelsei Evangéliumi Ifjúsági Konferencián katolikus előadók és megfigyelők is részt vehettek, és hasonlóképen mi is vendégül láthattunk kongresszusunkon protestáns előadókat és megfigyelőket. Az Evangéliumi Ifjúsági Konferencia és a Katolikus Magyar Egyetemista Mozgalom közötti baráti és felebaráti kapcsolatokat a jövőben is ápolni akarjuk.» Hogy a Rómából fúvó tavaszi szél a magyar-osztrák határon is túljutott (itt tényleg alkalmazahatjuk a írás szavát: a szél fúj, ahová akar), annak jele, hogy a Budapesten megjelenő evangélikus és katolikus lapok, az Evangélikus Élet és az Uj Ember is «párbeszédbe» elegyedtek. Igaz, ez a párbeszéd nem annyira építő, mint inkább kritikai jellegű volt. Az E- vangélikus Élet hosszú cikksorozatban értékelte a II. Vatikáni Zsinatot, «szerkesztőségi munkaközössége» tollából. Az Uj Ember felelete s az Evangélikus Élet erre adott válasza távol van még a baráti beszélgetéstől. De biztató maga az a tény, hogy egymás megállapításai mellett nem mennek el hidegen, dacosan vagy közönyösen, hanem tárgyalásba kezdenek. Az Utitárs egyik számában szóvá tettük annak szükségességét, hogy katolikus és protestáns híttankönyveket szakértők kölcsönös vizsgálat tárgyává tegyenek. A külföldi magyar katolikus papság lapjában, a Magyar Papi Egység-ben az egység-gondolat ismert római katolikus előharcosa, P. Király Kelemen OFM, pozitív hangon emlékezik meg a javaslatról. «Az egységügy története Magyarországon» c. cikkében elmondja, — amiről az Utitárs javaslatának szerzője nem tudott, — hogy a gondolat már 1943-ban konkrét lépésekre késztetett mind katolikus mind protestáns egyházi embereket. P. Király Kelemen maga Révész Imre református püspökhöz írt levelében kifejtette, «hiába mondunk és írunk szépeket az egységügyről, amíg a hittankönyvekben egymás ellen uszítunk.» A cikk szerint 1943—44- ben egész konkrét lépések történtek a hittankönyvek kölcsönös átvizsgálására (bár P. Király Kelemen cikkéből nem tűnik ki, kölcsönös átvizsgálásról volt-e szó, feltételezzük hogy igen). De mint sok más jószándékú törekvésnek, ennek is gátat vetett a háború vihara és a rákövetkező évek sok másirányú, életbevágó problémája. A cikknek erre vonatkozó része e szavakkal zárul: «A lényeges egyelőre az, hogy az elvi döntés (ti. a hittankönyvek kölcsönös átvizsgálására. Szerk.) megtörtént, az ma is fönnáll, s egykor annak szellemében oldhatjuk meg a nagyfontosságú kérdést». A magunk részéről hadd adjunk kifejezést annak a reményünknek, hogy ez az «egykor» se térben, se időben ne legyen messze a külföldi magyarságtól. Azt hisszük mindkét oldalon sokan látnák nagy örömmel, ha ez irányban további konkrét lépések történnének. Értékes lenne már az is, ha az 1943—44-es tárgyalásokat részleteiben ismertetnék azok, akik — protestáns részről is — közvetlen közelről voltak az események tanúi. Az örvendetes az egész fejlődésben az, hogy a magyar nyelvterületen is érezhető «olvadás» nem izolált jelenség. Hadd mondjuk itt ki azt is: örvendetesnek tart- Folyt. a 6. oldalon.
