Utitárs, 1964 (8. évfolyam, 1-11. szám)
1964-03-01 / 2. szám
A történeti . . . (folyt.) ezekre a nehézségekre való tekintettel —, a kutatás kezdte feladni szinte minden eddigi pozícióját és valósággal átpártolt azokhoz, akik eddig is elleneszegültek manővereinek. Bultmann vezetésével kijelentette, hogy a történeti Jézus eléréséhez, s képének hűséges megrajzolásához igen kevés forrás áll rendelkezésünkre. De —, hangzott a meglepő fordulat —: ez nem is lényeges! Tudomásul kell vennünk, hogy nem Jézus önvallomása, önarcképe a fontos, már ami a keresztyénség üzenetét illeti, hanem az az őskeresztyén bizonyságtétel (görög szóval: kerygma), amely először öntötte formába a Jézusró/ szóló mondanivalót. Ezért egyszerre nem Jézus lett az érdekes, hanem Pál, akinek leveleiben elsősorban található meg ez a kerygma. Egyszerre nem volt többé szó Jézuskép-átmázolásról, hanem az apostoli üzenetről, mint legfontosabb forrásról és tekintélyről. Az apostoli üzenet jó megértése céljából az egész irányzat nekilátott a kor komoly feldolgozásának. Bultmann egyik kis könyvének címe a legjellemzőbb erre a lázas munkára: «A keresztyénség az antik vallások keretei között.» Egyszerre észrevették, hogy a keresztyénség a maga mondanivalójával nem áll egyedül. A többi, korabeli vallások között él, ami nemcsak idői egyezést jelent, hanem tartalmi azonosságot is. Kimutatták, hogy mennyi elemet vett fel a keresztyénség éppen ezekből az őt környező vallásokból, különösen is a zsidó apokaliptikából, a görög misztériumvallásokból, s az iráni mítoszokból. Bultmann egyik tanítványa így jelenthette ki aztán büszkén, hogy ez elemeknek kikutatása sokkal lényegesebb, mert «senki sincs már ma abban a helyzetben, hogy megírhassa Jézus életrajzát». És sokáig fogják még Bultmann megbotránkoztató mondatát emlegetni a teológia történetében, amely szerint Jézus mondanivalója nem tartozik az újtestámentum teológiájához, hanem csak egyike a sok előfeltételnek__ Jézus mondanivalója nem több hát mint a görög misztériumvallásoké vagy a zsidó spekulációké. 4- Bultmann mégis divattá lesz. Azt mondtuk, az egész vita speciálisan német ügy. Minek tehát vele ilyen részletesen foglalkozni? — Igen, ez a kérdés helyes, de nem veszi figyelembe, hogy Bultmann mégis divatossá lett ma már az egész világon. Bultmann nemcsak a német kormánytól kapta meg a legjobbjainak kijáró állami kitüntetést, hanem műveit lassan minden művelt nyelvre lefordítják, tanítványai pedig az egész problémakört széjjelviszik a világba. Ma már nem lehet teológiai tudományt űzni anélkül, hogy az ember Bultmannal szembe ne nézett volna. . . . De Bultmann iskoláját mégsem ezek tették csábítóvá és világszerte elterjedetté. Hanem — hogy úgy mondjuk — a módszere. Bultmann kb. a következőképpen gondolkozott: Az apostoli kerygma a fontos az ujtestámentumban. Ez a kerygma egy letűnt világ nyelvén íródott. Ezt a nyelvet a mai modern ember nem érti, s nem tudja, hogy annak kifejezései, fogalmai mit jelentenek. Hiába áll esetleg neki, hogy jól megismerje a kort és nyelvét, politikai és szellemvilágát. Még e tanulmányok sem segítenek rajta, mert a kifejezési forma, a nyelv, az akkori idők mitologikus világában gyökerezik. Ezt a mitológiát le kell fejteni, s meg kell kísérelni, hogy enélkül álljon előttünk a keresztyénség mondanivalója. Ez az apostoli üzenet mitológiátlanítása. A mitológiátlanítás azonban nemcsak negatívumot jelent. Sokkal inkább pozitívumot: meg kell találni az apostoli üzenetnek megfelelő mai kifejezéseket. Más szóval: az Újtestámentumot le kell fordítani a mai kor nyelvére. Éhez viszont új szótár kell, amelynek kincseit érti is a mai ember. Mi szolgáltathatná ezt a szókincset? Hát az a filozófia, amely legjobban hatolt le a mai ember gyökereihez. így jutott el Bultmann a világ minden zugába, mert a ma legdivatosabb filozófinak, az egzisztencializmusnak segítségét kérte a mitológiátlanításhoz! így lettek egyszerre fontosak a teológiában Heideggernek, Jaspersnek nézetei, mint a legfontosabb segédeszközök. Bornkamm, Schumann, Ebeling, Gogarten pedig azok a nevek, amelyeknek viselőihez a nagy munka lebonyolítása fűződik. így lett a «német ügyből» általánosan érdekes, minden keresztyén embernek és közösségnek húsába-vérébe vágó egzisztenciális ügy. Hiszen kit ne érdekelne, hogy a kegyes vizektől magyon messzire került mai embernek, hogyan is kellene elmondani a Krisztusról szóló örömhírt? Aki foglalkozott már mai ifjúsággal, az tudja, hogy ez a vállalkozás szinte emberfeletti erőt kíván. Aki pedig belenéz az idősebb keresztyén generáció sokszor csak formális kegyeségébe, látja, hogy ők is alig tudnak valamit kezdeni az evangéliummal, — talán egyszerűen csak gondolkozásbeli eltávolodás miatt. 150 év vitájából mégiscsak született valami. Ezt a valamit kár lenne — hamis előítéletektől indíttatva —, elutasítólag tagadni! 5. És mi mit mondunk ezekre? Hogy elismerőleg nyilatkozunk a másfélszázados vita módszerbeli eredményeiről, az nem azt jelenti, hogy ne lenne biblikus látásunk alapján kritikánk a tartalmi mondanivalója fölött. Ezt fűzzük most össze egy csokorba. 1. Kutatásaink meggyőztek bennünket a felől, hogy az evangéliumokban megrajzolt Jézus-képnél jobbat nem tudunk rajzolni. Minden kísérletezés, amely ujtestámentumon kívüli biztos források után nyomozott és azok alapján szerette volna Jézus képét rekonstruálni, eddig eredmény nélkül maradt. Jézust az evangéliumok az Isten uralma alá hívogatóként mutatják be, amely munkát abszolút szuverénitási igénnyel végzett. De ezt az abszolút tekintélyt ismerte el benne a gyülekezet akkor, amikor Öt Űrként és Istenként tisztelte és imádta. Az őskeresztyén gyülekezet nem «mázolta át» a Jézus-képet, de viszont kétségkívül továbbvitte a jézusi mondanivalót. Jézus üzenete kikövetkeztethető az őskeresztyén gyülekezet által ránkhagyományozott anyagból. És ez a speciális üzenet ki is hámozandó, mert nem engedhetjük meg, hogy a jézusi üzenet csak valami anonim alkotórészévé zsugorodjék össze az első keresztyén gyülekezet mondanivalójának. Persze ehez nem Bultmánn-féle mitológiátlanítással jutunk el, hanem a kortörténeti ismereteink következetes alkalmazásával. 2. Ha helyet adnánk bármiféle mitoíógiátlanításnak, akkor fel kellene vetni a határ kérdését, amelyhez senki nem tud biztosítékot nyújtani. Hol a határ az «üzenet» és a mitologikus «ruha» között? Teljes önkényesség lesz úrrá és bárki szubjektív elképzelései lesznek a döntők. De más veszély is fenyeget. Ha az Újtestámentumot mitológiálanításra szoruló könyvnek vesszük, akkor kiderül, hogy abban nem is Jézus személye és munkája a legfontosabb, hanem valami idea csupán. S akkor nincs helye többé benne a világtörténelem leghatalmasabb kinyilatkoztatásának sem: «És az Ige testté lett. ...» 3. A Jézust és tanítványait körülvevő világot mostmár sokkal jobban ismerjük, mint mondjuk 100 évvel ezelőtt. Bultmannék kutatásait ezen a téren csak nagy köszönettel kell fogadnunk. De kár lenne elhallgatni, hogy ezek a kutatások valami hallatlan mérvű felfedezéssel is jártak: Kimutatták Jézus üzenetének, egész prédikációjának páratlanságát és minden analógiát nélkülöző voltát; Jézus mondanivalójának nincs párja a környező vallások világában Senki és semmi nem hirdette a bűnöket megbocsátó, kegyelmes Isten szeretetét úgy, mint Jézus! Soha ilyen erősen meg nem szólalt a bűnöst bűnei ellenére szerető és magához fogadó Istenről szóló evangélium! A tékozló fiú példázatához hiába keresünk párhuzamot a többi vallásokban! Nincs! Abban elhangzott Isten feltétlen hívása. S vájjon az őskeresztyén gyülekezet meghamisította volna ezt a hívást? Nem, hanem felelt rá! A gyülekezet nem átmázolt és dogmatizált, hanem a hozzá Jézusban elérkezett hívásra felelni próbált! így mondja ezt az egyik kutató: Jézus abszolút igénnyel hívott, s a keresztyén gyülekezet nem hagyta válasz nélkül a hívást! 4. A történeti Jézusról szóló vitának alapvető hibáját abban látjuk, hogy védekezésből született! A védekező állás pedig azt jelentette, hogy eleve nem az is-8
