Utitárs, 1963 (7. évfolyam, 1-9. szám)
1963-02-01 / 2. szám
VII. évf. 2. szám. Megjelenik havonként 1963 február. \ <1^ /Gi^voU-r- r2) cks'rTrtec. y J>-* ~~ysst Cj €sT~. KÜLFÖLDÖN ÉLŐ MAGYAR EVANGÉLIKUSOK LAPJA Pár Lagerkvist: Az igényes vendég Rövid látogatás lesz. Ezért bosszant, hogy ilyen pokoli rendetlenség van. Az örök sötétségből jövök ebbe a szállodába. Sok dolgom van, mindennel gyorsan készen kell lennem, szeretnék nyugalmat és kényelmet, hogy élvezhessem a hely szépségét. De minden a feje tetején áll! Bútorok összetolva, festők, ácsok dolgoznak, kalapálnak, dörömbölnek. Durva, kétes kinézésű alakok cementet kevernek, lebontják a lépcsőt. — És ez az ordítás! — Ezt le kell bontani, ott felépíteni, azt átalakítani, ott felrakni. Le, fel, le, fel. Lökdösnek, szidnak, gúnyolnak. Végre megtalálom a portást. Ö udvarias. A nagy zavar ellenére nem felejtették el, hogy mi jár a vendégnek. — Rettenetesen sajnálja, hogy ilyen összevisszaság van, rosszkor jöttem, nem tud semmit tenni. Megkapom a szobámat, de ott is dolgoznak. Az ágyamban nincs matrac. Mindenki siet, nem érnek rá rendet csinálni. — Rettenetes, hisz olyan kevés időm van. Nem tudok semmit rendbeszedni, míg ilyen lárma van körülöttem. Azt gondoltam, hogy itt majd nyugalmam lesz, hogy majd gondolkodni tudok. Olyan sok dologgal kellene még tisztába jönnöm, mindent átgondolnom. De ebben a rendetlenségben! ? Az idő halad. Butának érzem magam és fáradtnak. Ez az értelmetlen töprengés semmire sem vezet. Borzasztó rendetlenség van körülöttem. Mikor lesz már rend és csend? Meg kell kérdeznem valakit. Megállítok egy pincért — bocsánat, nem tudná megmondani___Miről van szó? — kérdezi udvariasan, de már el is tűnt a folyosó végén. — Hát persze, sok dolguk van. Sietnek. Nem érnek rá nevetséges kérdéseimmel foglalkozni. De az idő halad. Lassan már őszülni kezdek. Segítségre van szükségem, egy barátra, akit megkérdezhetek, vagy bárkire, aki segíthet ebben a bizonytalanságban. Ismét megállítok egy pincért ■— bocsánat, nem tudná megmondani.... — hirtelen zavarba jövök Látom udvarias mosolyát, amint készségesen meghajol, de látszik rajta, hogy már szaladni szeretne. — Mondja .... mondja, miért élünk? — S ő nem nevet! Nem talál nevetségesnek, vagy legalább is nem mutatja. Komolyan és hosszan gondolkozik. — Tessék talán az igazgatósághoz fordulni. Második ajtó balra. — Megemeli sapkáját és eltűnik. — Oda nem merek bemenni, ugyanis még nem fizetten ittartózkodásomért. Már régen várok pénzt egy bizonyos helyről, de nem jön. Adósságom viszont egyre nő. Mi lesz ennek a vége? Visszamegyek a szobámba. Lefekszem a szétbontott kályha és felhalmozott székek között. Töprengek, de minden eredmény nélkül. Körülöttem állandó a lárma. Ezt lebontani, azt felépíteni, kalapálnak, fűrészelnek. Ki kell találnom ennek az értelmét. Miért van mindez? Miért? Magam nem tudok rájönni. Mégis be kell mennem az igazgatósághoz. Megállók a homályos üveggel ellátott ajtó előtt. Bent árnyak mozognak. Izgatott vagyok. Óvatosan kinyitom az ajtót. A fénvesre tisztított pult mögött egy férfi áll, jól szabott öltönyben, úján pecsétgyűrű. Ez maga a főördög, ismerem fel azonnal. Megpróbálok nyugodtnak látszani. — Bocsánat, azt szeretném kérdezni, hogy miért éltem. — Közelebb jön, felém hajók Most látom csak, mennyire megnyerő külsejű úr. — Ön, személyesen? — kérdezi. Kinyit egy nagy könyvet. Csupa üres lap. Nagy üres lapok, s jobbra három vörössel megjelölt oszlop. Kínos csend van. Lapoz. Hátborzongató! Végigvezeti ujját egy lapon. — Be csapja a könyvet, s szúró pillantással néz rám: Ördög tudja! Ördög tudja! -—Megfordul, s végzi tovább a dolgát. Az ügy nem nagyon érdekli. — Megsemmisülve tántorgok az ajtó felé, ki a folyosóra. Senki sem vesz észre. Nem gúnyolnak többé, nem nevetnek rajtam. Nem érdeklem őket. Halott vagyok. — Kimegyek a kapun, a sötétbe, ahonnan jöttem. • • * Emberek járnak körülöttem, bizonytalanságban, kétségbeesetten. — Mit mond(folyt, a köv. oldalon) Kolozsvár 1962. Az evangélikus templom oltára.
