Utitárs, 1963 (7. évfolyam, 1-9. szám)
1963-02-01 / 2. szám
«Magyar Bethel» (Folytatás a januári számból) 1945 után nagyon megnehezült már Wallrabenstein munkája. Egyre kevesebb segítsége volt, feleségén és gyermekein kívül csak kisegítő szolgálatokra talált alkalmi munkatársakat. — 1945—46-ban igen sok gondot okozott az élelmezés és a beszerzés is. Magam akkoriban Budakeszi közelében dolgoztam egy nagy gyermekotthonban, s nem egyszer találkoztam az akkor már nem fiatal Wallrabensteinnel, amint hátizsákkal, kiskocsival gyalog vitte az élelmet, amikor még nem járt autóbusz Budakeszire. Ápolója, nevelője, gondozója, ellátója, — egyszóval atyja volt valóban annak a harmincharmincöt egészen elhagyott, szerencsétlen betegnek. A háború utáni idők lelki ébredése egyházunkban aztán sok szerető szívet és szolgáló lelket küldött közéjük, de igazi segítséget nem tudott kapni akkor sem. Viszont gyülekezetek és lelkészek komoly imádkozó hátvédet és adakozó tábort alkottak mögötte. A «Magyar Béthel» munkája lényegében semmiben nem különbözött a németországi Bethel munkájától. Amit ott nagyban folyatott Bodelschwingh, azt kicsinyben végezte Wallrabenstein Budake-Az igényes vendég (Folyt, az 1. oldalról) jak nekik? — Azt, hogy a baj nem is olyan nagy? — Vagy elmenjek mellettük, mintha semmi baj sem volna? Vagy. . . . vagy-----? Az emberiség sorsán nem kell meginduni, hisz az mindig kihúzza magát a bajból, de én! — Velem mi lesz?! — Célhoz kell érnem mielőtt este lesz, különben késő! Szabadítóra van szükségem! * * # Elhagyom ezt a cirkuszt. Nem szeretem a villanófényes megvilágítást. Nem tudom megérteni és értékelni a mutatványokat. A levegő telítve van az akrobaták izzadság-szagával. — Kimegyek az éj hűvös csenjébe. Megállók a csillagok alatt, ahol az egyedüllét és áhítat ragad meg. Visszagondolok az előadásra. A hajmeresztő mutatványokra. Némelyikük az emberfelettivel határos, a lehetetlent akarják elérni — de innen mindez semminek látszik. Visszapillantok a sátorra. •— Hogy el tudná vinni az Úristen szele az egészet egy pillanat alatt! — amikor Neki tetszik. — A kétség emészt, amint tovább megyek, de aztán felmérem kétségemet. Mit tudok én ahhoz, hogy jogom lenne kételkedni? — Semmit.-----------Megyek a sötétben, a csillagok alatt, s alázatosságot érzek a Végtelennel szemben. Ford.: Sz. A. szin. A módszerek és a forma is a betheli volt. Egy évszázaddal ezelőtt az epileptikus ember a társadalomnak olyan kivetettje volt még, akiről senki nem mert másképen gondoskodni, minthogy elmebetegek közé, zárt intézetbe helyezték. «Hasznavehetetlen» volt a munkában görcsös ájulásai miatt, melyek bármikor kiszámíthatatlanul érhették. Pedig tudott volna dolgozni, érezte is hogy dolgoznia kellene, szeretett volna is, de nem adtak erre lehetőséget. Rettenetes állapot volt ez sok epileptikus számára: annak tudata, hogy nincs szükség rájuk. A legnehezebb lelki teher az, mikor az élők közűi kizártnak érzi magát az élő. Á magyarországi protestáns egyházakban Wallrabenstein volt az első, aki közöttük ezt a munkát elkezdte s a Bethelben tanult módszerekkel meghonosította. Az epileptikusoknak sokféle fajtája van, és bizony kevesen tudják, hogyan kell velük bánni. Mivel tisztában vannak betegségükkel és tudják, hogy «nem teljes értékű embereknek» tekintik őket, azért lelkileg nyomottak és szomorúak. Igen sokszor ingerlékenyek is, s ilyenkor könnyen válnak támadókká, agresszívekké. Ezen a lelki szomorúságon és nyomottságon lelki módszerekkel lehet csak segíteni. Jézus szeretete nem személyválogató, és aki Jézusnak ezt a szeretetét viszi hozzájuk, az megtalálja a lelkükhöz vezető ajtót. Jézust megismertetni velük és Jézushoz vinni őket, ez a legnagyobb feladat közöttük. A bűnbocsánatnak igen nagy jelentősége van életükben, és az úrvacsorával való rendszeres élés nagy fontossággal bír számukra. Wallrabenstein elsősorban ilyen lelki munkát végzett gondozottjai között. Egy másik fontos dolog, hogy visszavezessük őket a munkához, életüket hasznossá és fontossá tegyük. Egyetlen epileptikus ember sem lehet munka nélkül. Mindegyik számára meg kell ezért találni a megfelelő munkát, ennek megszervezése a gondozók egyik legnagyobb feladata. Ha az a munka csak gombválogatás, papírhajtogatás, favágás vagy mosogatás is, de legyen mindegyiknek minden napra valami feladata és hasznot hajtó munkája. Az ilyen ún. munkaterápiával nagyon sok ilyen kivetett embert vissza lehet vezetni az életre. A «Magyar Béthel»-ben minden embernek, aki csak mozogni tudott, ha mankóval is, volt valami feladata, munkája. A harmadik fontos dolog a közösségi életre való nevelésük. Mivel ingerlékenyek és sokszor depresszió alatt vannak, gyakran az a vélemény, hogy közösségi életre alkalmatlanok. Épen ezért kell szá-Menekiilés önmagámtól másik önmagamhoz Szeretnék lelki szegény lenni: Üres lenni, senki lenni. Csak egy edény: A Te akaratod edénye, Csak egy báb: A Te sakkfigurád. Az álmaimtól ments meg Isten engem: Önzőek, hiúak az álmaim. Ne engedjél egyénisséggé lennem, Ne legyenek egyéni vágyaim. Üríts ki teljesen, Csak Te maradj a lelkemben. Vess ki belőlem minden fölöslegeset És tedd helyébe az igazi lényeget: Bölcsességet, vagy hitet, Engedelmes életet, Erős, szeretetet. Földváry-Boér Elemér. mukra olyan családias légkört teremteni, ahol egymásért való szeretet és felelősségérzet alakulhat ki közöttük. Jól emlékszem a «Magyar Béthel» szobáira, ahol minden falon vagy sarokban olyan írások, táblák voltak elhelyezve, amelyek erről beszéltek, erre buzdítottak. De maguk a szobák berendezése is nem intézményszerű volt, hanem egy családi otthon jellegét viselték magukon. A háború utáni magyar állam szívesen küldte ki Wallrabensteinhez Budakeszire orvosait és ápolónőit az ott folyó munka tanulmányozására s hogy az ott szerzett tapasztalatokat az állami intézményekben is valósítsák meg. A népjóléti minisztérium sok gyógyíthatlan fekvő beteget is utalt be a «Magyar Béthel»-be, s ezek gondozása és ápolása már igen nehéz feladat volt. De mind Wallrabenstein mind felesége fáradhatatlan volt ezeknek a tehetetlenül fekvő betegeknek a gondozásában is. Sokat járt Wallrabenstein gyülekezeteinkben is, igét hirdetett s vetítettképekkel előadásokat tartott. E mellett sok cikkben hívta fel egyháztagjaink figyelmét erre a diakóniai szolgálatra. Nagy hittel és türelemmel hordozta ezt az úttörő szolgálatot, s ennek gyümölcse később meg is mutatkozott egyházunkban. 1950 szeptemberében az állam a közben már több helyen létesült saját intézményeibe vitte a Magyar Béthel ápoltjait. «Privát» ápoltak akkor már nem voltak Magyarországon, s így a Magyar Béthel 20 évi áldásos munka után kénytelen volt feloszlani. Wallrabenstein és felesége az ekkor elindult egyházi diakóniai munkában aktív részt már nem tudtak venni. De érdeklődésükkel és sok jó tanácsukkal ekkor is támogatói voltak a szeretetszolgálatnak. Magam nem tudok eléggé hálás lenni Is(Folyt. a köv. oldalon) 2
