Utitárs, 1963 (7. évfolyam, 1-9. szám)
1963-10-01 / 9. szám
HELSINKI VISSZHANGJA Aki csak úgy becsöppent Helsinkiben a világgyűlésre, nehezen igazodhatott el rajta. Nehéz a sok futkosó ember, szakcsoportmegjelölések, bizottságok és albizottságok, hatalmas adminisztrációs apparátus és útjelzőtáblák között megérteni, hogy mi történik itt tulajdonképpen. Aki pedig, mondjuk, sajtótudósítói minőségben volt jelen, az is nehezen látta meg a fától az erdőt. Ezt bizonyítják a helsinkii világgyűlést kommentáló sajtóvisszhangok. Ezekből szedtünk össze párat mutatóba. Két idézettel szeretnők bemutatni, hogy a sajtó mennyire relatív biztonsággal tudta csak követni mindazt, ami Helsinkiben történt. Az egyik egyházi újság szerint Helsinkiben a lutheranizmus «fiatalos erőről» tett tanubiznyságot (Ostkirchen Informationsdienst), egy német világi lap református kommentátora viszont megkérdezte: «miért fáradtak a lutheránusok?» (Rhein-Neckar Zeitung). Ami aztán e két véglet között elképzelhető, azt mind elmondták a kommentárok. Legtöbb kritika a főtéma napirendre Tűzését illette, ill. azt a tényt, hogy a «hit által való megigazulás» kérdéséről «képtelen» volt a világszövetség egy összefoglaló tanulmányt megszövegezni, — hiszen a hit által való megigazulást a reformáció olyan tanításnak nevezte, amelyen «áll vagy bukik az egyház». Kritikus hangok kiemelik, hogy ez a lutheranizmusban a gyengeség jele: nem tudott a saját központi tanítására vonatkozólag egyességre jutni. Gúnyosan jegyezte meg egy nem-egyházi lap: «a kérdésre adandó választ a lutheránusok olyan fontosnak tartják, hogy meg is állapodtak egy új terminusban: a 6 év múlva megtartandó következő gyűlésig továbbra is ezzel a tanítással kell foglalkozni...» (Der Spiegel)Más kritikus hangok szerint ez a központi tanítás már önmagában is elavult. Luther a maga korában e kifejezésekkel: «egyedül hit», «egyedül Krisztus» csak azok ellen fordult, akik nem személyes fontosságúnak tartották a hitet, hanem megelégedtek az őseiktől öröklöttel. Kár tehát egy világgyűlés témájául éppen ezt a tanítást tűzni ki. Sokkal érdekesebb azonban, hogy — egyházi és világi lapok — egyöntetűbben emelik ki a gyűlés pozitívumait. Szerényebbek csak azt mondják, hogy Helsinkiben az «evangélikus család» jött össze (Evangelischer Pressedienst). Mások tiltakoznak ellene, hogy a gyűlésben csak ennyit lássunk (Glaube und Heimat). A Világszövetségben a merészt dicsérik, aki mer saját problémáival szembenézni, aki nem húny szemet a modem atomkor ezernyi kisértése és veszedelme vagy ép-Záróünnepély a helsinkii Stadionban pen pozitív eredményei fölött, aki őszintén és komolyan nyitott minden «ökuménikus beszélgetésre» (Frankfurter Allgemeine Zeitung), akinek magatartása «a legnagyobb reményekre jogosít», stb. Sokan mondják el, hogy a megigazulás kérdéséről nem is lett volna szabad valami kész nyilatkozattal elutazniok a kiküldötteknek Helsinkiből (Sonntagsblatt). Egy egyház ezzel megszűnnék «egyedül hitből» élő egyház lenni. Egy dolog azonban helyesléssel találkozott mind a nem-egyházi mind az egyházi sajtóban (értem ezen a római katolikus és protestáns sajtót egyaránt): a modern katolicizmust tanulmányozó ökuménikus intézet felállítása. A valószínűleg Strassburgban felállítandó intézet feladata lesz az évszázadok óta felgyülemlett előítéletek félretétele és a római katolicizmusnak olyan tárgyilagos vizsgálata, amilyet csak a római katolikus egyház mai élete megenged. Sem gyűlölet, sem a lényeget komolyan nem vevő liberalizmus vagy alaptalan pacifizmus nem visz bennünket előre az úton, hanem csak egymás előítéletek nélküli megismerése és az így nyert ismeretek szeretettel való megértése és elfogadása. Még egy tartózkodó protestáns kommentár is azt a reménységét fejezi ki, hogy a Világszövetségnek ez a munkája «az ökuménikus mozgalom felé is reménységre jogosít» (Deutsches Pfarrerblatt). Világi lap írja, hogy a keresztyén egység megtalálásának munkájában a lutheranizmus «nehézségekkel bár, de következetesen» olyan «egyetemes egyházi» tényező akar lenni, amely feltétlenül «előresegíti a keresztyénség egységének megszületését» (Stuttgarter Nachrichten). A nem-egyházi lapok tudósítóinak füle élesebben reagált, amikor valami politikai vonatkozás kériilt elő a gyűlésen. De egyhangúan dicsérik a Világszövetség következetes magatartásának érvényesülését Helsinkiben: nem szól bele a mai politikai szétszakítottságba, mert a világ minden részén élő evangélikusok testvéri segítőszerve akar lenni és maradni. Természetesen, lapja politikai beállítottságának megfelelően aknázza ezt ki minden tudósító saját igaza bizonyítására. Akik tárgyilagosak, azok kiemelik, hogy egyrészt felvételt nyert a Világszövetségbe az észt és lett egyház a Szovjetunióból, másrészt viszont kimondja egy határozat, hogy az alapvető emberi jogokhoz az is hozzátartozik, hogy «akit egyházi világgyűlésre meghívnak, az engedélyt kaphasson állami szerveitől az odautazásra és részvételre». (A határozat azért született, mert Keletnémetországból 29 kiküldöttnek nem adták meg a kiutazási engedélyt a hatóságok, s így ezek nem vehettek részt a gyűlés munkájában.) A római katolikus sajtó Helsinkiből az egységtörekvésekhez «új kezdeményezést» vár. Örömmel emeli ki, hogy a második vatikáni zsinaton kettő helyett három hivatalos megfigyelő fogja képviselni a Világszövetséget. Ugyancsak pozitívumként emeli ki azt a tényt, hogy az evangélikusság mostmár «etikai tanítását is erősíteni akarja» és nem reked meg a hit által való megigazulás egyoldalú hirdetésében (Kit? A Korrespondenz). Az evangélikusság egymás megértésére irányuló készségét «megjegyzésre méltónak» jelöli meg ugyanez a forrás. Egy ilyen nagyhorderejű összejövetelnek a megítélése és helyes értékelése nem megy máról holnapra. Hogy sok sajtótermék a pillanat benyomásának határa alatt ítél, az a sajtó természetéből folyik, s ezen nem is csodálkozunk. De sajnálatos, hogy alig van hang, amely említést tett volna a hatalmas méretű evangélikus szeretetszolgálatról. Pedig arról is szó volt Helsinkiben! Beszámolók elmondták, hogy Hong Kongban vagy arab menekültek között, emigránsok letelepítésére vagy magyarok támogatására milliárdokat áldozott a világ lutheranizmusa! És alig akadt, aki elmondta volna, hogy a megnyitó istentisztelet egész offertóriumát a Szkoplje-i földrengéskárosultak kapták... Vagy van kivétel a mondottak alól? Csak egy nem-egyházi lap összefoglalását szeretnénk befejezésül idézni: «Mint legnagyobb teljesítményt kell az ökuménikus intézet felállítását említenünk. Ezzel az evangélikusság újra kijjebb lépett elzárkózottságából. De ezt bizonyítják azok az erőfeszítései is, amelyeket a missziói munkában tesz. Az evangélikus bibliatársaságok 1964-ben 150 millió bibliát akarnak szétosztani, s ez háromszor annyi mint amit 1962-ben osztottak szét. Az evangélikus rádióadó, az «Evangélium hangja» pedig az etióp .fővárosból egy éven belül több mint egy milliárd embert fog elérni adásaival...» (Stuttgarter Nachrichten). G 5
