Utitárs, 1963 (7. évfolyam, 1-9. szám)
1963-05-01 / 5. szám
KÜLFÖLDÖN ÉLŐ MAGYAR EVANGÉLIKUSOK LAPJA K/7. év/. 5. szám. Megjelenik havonként 1963. május KOEGZISZTENCIA Ez év nyarán tartja negyedik világgyülését az Evangélikus (Lutheránus) Világszövetség, Finnország fővárosában, Helsinkiben. Mostani és következő számainkban több cikkben fogunk foglalkozni a világgy ülés sei és Finnországgal. Elöljáróban Túróczy Zoltán püspöknek azt a cikkét közöljük, melyet 1957-es finnországi útja után a Lelkipásztor című lelkészi folyóiratba írt. Szerk. Bármennyire igaz is az, hogy nincs semmi új a nap alatt, mégis igaz az is, hogy új korok új problémákat vetnek fel. Lehet, hogy az új probléma nem más, mint valami régi probléma új látása, ez azonban nem változtat magán a tényen. Az új látások új megoldás-kereséseket vonnak maguk után, új fogalmakat s új szavakat szülnek. így született meg korunkban a koegzisztencia fogalma és szava is. A koegzisztencia mindenekelőtt megállapítja s alázatosan tudomásul veszi az élet sokszínűségét. Megtanulta, hogy az életet nem lehet egyenruhába bújtatni. Mint ahogy nem lehet a hímes rét tarkaságát megszüntetni s egyformává tenni minden virágot a mezőn, úgy nem lehet mindenkit a saját képünkre és hasonlatosságunkra átformálni. Pedig ez a sokszínűség nem csupán gazdagodást jelent az élet számára, hanem sok nehézséget is. A különböző tényezők és irányzatok feszültségében folyik az emberi élet. Ez a feszültség sokszor vezet érdekellentétre s robban ki gyűlölködésben és háborúságban. A koegzisztencia azt akarja, hogy a különböző élettényezők szenvedjék el egymást szeretetben s keresség a békés együttélés lehetőségét. Erről a koegzisztenciáról adott sok drága élményt nekem legutóbbi finnországi utam. Koegzisztencia az ember és állat között. Bármennyire megszelídítette is a feszültséget a kultúra az ember és állat között, eltüntetni nem tudta. Az ember meggyilkolja az állatot, s ha az állatnak módja van rá, széttépi az embert. Megyek a helsinkii utcán elgondolkozva. Megbotlom valamiben. Lenézek, egy morzsát szedegető galamb van a lábam elött. Körülötte egész csapat galamb. Emberek jönnek, mennek. Nem reppennek fel. Egy-két ugrással kitérnek az útból. Nem félnek az embertől. Jövök ki a helsinkii ó templomból. Körülöttem ott nyüzsög a templomból kitóduló tömeg. Az úszéli gyepen egy hatalmas fa tövében egy mókus üldögél. Kíváncsian szemléli a járókelőket. Egész közel megyek hozzá. Meg se mozdul. Bonzontos farkát vidáman lobogtatja felém. Mikor aután megúnja a tétlen szemlélődést, kecses mozdulattal eltűnik a fa lombjai között. Nem fél az embertől. Elgondolkoztam: Nincsenek Finnországban csintalan suhancok? Csuzlizó gyerekek? Madárfészket kiszedegető fiúk? Bizonnyal vannak, ha én nem is találkoztam velük. Ez a két apró jelenet azonban számomra kijelentés volt arról, hogy lehet koegzisztencia ember és állat között. Koegzisztencia különböző nemzetiségek között. Régebbi finnországi utaim alatt sokszor tapasztaltam, milyen feszültség van a finnországi finnek és finnországi svédek között. Ez a feszültség gyökereiben visszanyúlik arra az időre, amikor Finnország svéd uralom alatt állott s amikor a finn hazafiak megdöbbenve eszméltek fel arra, hogy ha a svéd uralom megszűnt, akkor is a Finnországban lakó svédek kezében maradt a gazdasági, kulturális és politikai élet legtöbb kulcs-pozíciója. Maga az állam kétnyelvűvé vált, melyben minden hivatalosan kétnyelven: finnül és svédül jelenik meg. Volt olyan idő, amikor ez a feszültség a finn nép életében tömeg-mozgalomban jelentkezett, az ún. A «nagytemplom» (Storkyrkan) Helsinkiben. > 0 fi ■■■ KiiyiLü
