Utitárs, 1963 (7. évfolyam, 1-9. szám)
1963-02-01 / 2. szám
Dr. Porkoláb János: Egyházi alkotmány - egyházi jog A magyarországi egyházi sajtó nyomán közölt híreinkből ismételten láthatták olvasóink, hogy az otthoni egyházak életében sok olyan jelenség van, melyek nemcsak az államhatalom felé való helyzetük újszerűségéről tanúskodik, hanem arról is, hogy az egyházak belső életében is sok az újdonság. Ezek közé tartozik pl. a «lelkészáthelyezési jog», mely korábbi korszakokban teljesen ismeretlen volt a magyarországi protestáns egyházakban Ezzel kapcsolatban tanulságos a magyar egyházjog fejlődésének egyik kitűnő ismerőjétől származó alábbi cikk (egy hosszabb tanulmány rövidített alakja), mely az evangélikus egyházi jog fejlődéséről ad rövid áttekintést. Szerk. A magyarországi evangélikus egyházi jog fejlődése teljesen elüt a többi protestáns egyházak jogi fejlődésétől, nem is szólva a római katolikus egyházról. Az egyházi «hatalom» gyakorlásának kialakulása szorosan összefügg nálunk a politikai hatalom kialakulásával. Magyarországon a királyokat a nemzet választotta, az alkotmányt pedig a nemzet szokásaiból kialakult gyakorlat alapján maga a nemzet alkotta. Az első ilyen írásba foglalt alkotmányunk, az arany bulla, 1222-ben jött létre. Ennek ellenállási záradéka is van, s ez azt jelentette, hogy a nemzetnek jogában állt a királyt fegyverrel is kényszeríteni a törvény betartására. Magyarországon a 16. század ötvenes éveiben kevés kivétellel már az egész ország a reformáció híve volt. Azonban a zseniális Pázmány Péter szónoki és irodalmi sikerei, a Habsburg uralkodók bőkezűsége az elkobzott hatalmas főúri vagyonokból azokkal szemben, akik visszatértek hűségükbe és a katolikus hitre, az evangéliumi keresztyének végzetes kettészakadása és egymással való torzsalkodása, az uralkodóknak az ellenreformációban való aktív részvétele, •— mindezek odáig juttatták a dolgokat, hogy az országgyűlésen elenyésző kisebbségbe jutottak és a sors iróniája nem egyszer a Habsburg uralkodóhoz kényszerítette őket segítségért. Segítséget a protestánsnak megmaradt főuraknál találtak. Ezért mikor itt-ott tarthattak egy-egy zsinatot, meghívták arra a «világi elemet» is. Bár egyházkormányzati ügyekkel is foglalkoztak ezeken az összejöveteleken, de a főtémák leginkább az istentisztelet rendje s a gyülekezeti élet egyéb kérdései voltak. Arra, hogy a világi elemet hathatósabban vegyék igénybe, III. Károly inspirálta őket. Az ő korában választottak a protestánsok a püspökök mellé egyházkerületi felügyelőket, akiket a reformátusok főgondnokoknak neveztek. Az evangélikusok ezen kívül az egyház egészének élére egyetemes felügyelőt állítottak. Ezeket a férfiakat a vagyonos és befolyásos evangélikusok közű] választották, akik vagyonuknál, rokonsági kapcsolataiknál, összeköttetéseiknél és nem utolsó sorban magasfokú műveltségüknél fogva nagy szolgálatokat tudtak tenni egyházunknak, így alakult ki azután lassanként a hatalom megoszlása az egyházi és világi elem között, s a felügyelői tisztség a fejlődés során kiterjedt a gyülekezetekre és egyházmegyékre is. Miként ebből a rövid ismertetésből is láthatjuk, a hatalmat nem felülről kinevezett egyházi és világi tisztviselők gyakorolják, hanem ezeket az egyház választja. A «hatalom forrása» tehát a gyülekezet. Ezt a rendszert presbiteriális rendszernek nevezzük, s ez lényegében a magyar politikai alkotmány szellemével rokon. Ezért mondhatjuk, hogy a magyar protestáns egyházak alkotmánya a magyar politikai alkotmány szellemének megfelelően fejlődött ki. A «presbiteriális» rendszerhez az egyház minden időkben szigorúan ragaszkodott. Ennek illusztrálására hadd szolgáljon a következő eset. A dunántúli egyházkerület hírneves szuperintendense (püspöke), Kiss János, nagy népszerűségnek örvendett egyházkerületében. Ennek a népszerűségének köszönhette, hogy a kerületi közgyűlés felhatalmazta a lelkészválasztásnál a jelölés jogával. A pályázók közűi hármat jelölhetett, s a gyülekezetnek e három jelölt közűi kellett választania. A jelölést sokszor úgy ejtette meg, hogy a gyülekezettel összeütközésbe került, s a gyülekezet nem választhatta meg azt, akit szeretett volna. Ezért Wimmer Gottfried Ágoston felsőlövői lelkész, a felsőlövői tanítóképzőintézet és gimnázium későbbi megalapítója, levélben szólította fel a szuperintendenst, hogy hagyjon fel a választási szabadság ilyen korlátozásával, ellenkező esetben kénytelen lesz ellene nyilvánosan fellépni. Az 1840-es években sikeresen hárította el egyházunk népe az «evangélikus pápa» intézményének a veszedelmét, amit az «egyetemes szuperintendens» intézményének tervezett megvalósításában láttak. Újabb nehézség jelentkezett a XIX. század második felében, amikor a Batthyány-kormány kultuszminisztere, a liberális szellem igaz képviselője, báró Eötvös József, azt javasolta az egyházaknak, hogy válasszák el az egyháztól az iskolát, s ebben az esetben a kormány átvenné az egyházak és tisztviselőik anyagi szükségleteinek a fedezését. Az ajánlat kecsegtető volt, de a megvitatására összehívott egyetemes közgyűlésen erősen ellene szólaltak fel a már említett Wimmer lelkész, Hunfalvy professzor, a szászok szuperintendense: Binder János, s dr. Székács József, «az ország papja». A gyűlés végül is a következő választ adta a kormány javaslatára: «Az evangélikus egyház ragaszkodik autonómiájához, minek folytán az 1608. és 1647. évi békeszerződések és az 1691. évi törvények alapján egyházát és iskoláit, ennek igazgatását, a bíráskodást és a pénzügyi igazgatást, az országos kormány főfelügyelete alatt ugyan, de saját maga kívánja továbbra is ellátni, szabadon választott egyházi hatóságainak és gyűléseinek a rendeletéi és határozatai alapján, ezért meg akarja az evangélikus szabadság legdrágább kincseit tartani.» Meg is tartották az evangélikusok őseik évszázados gyakorlata alapján kialakult szokásaikat, melyeket az alkotmányos élet helyreállitása után zsinati határozattal törvényerőre emeltek. Lényege a következő: Az egyház legkisebb szerve a gyülekezet, melynek élén a szabadon választott lelkész és felügyelő állanak, akik egyenlő jogokkal és kötelességgel képviselik a gyülekezetét. A gyülekezet tagjai mindazok az önrendelkezési joggal bíró önálló egyének, akik a gyülekezet terheihez hozzájárulnak. A gyülekezet élete a nyilvános közgyűlésen folyik le, melyen a tagoknak aktív és passzív választójoga van. Megválasztja az egyházi tisztviselőket, elkészíti az évi költségvetést, kiveti azt és gondoskodik annak behajtásáról, felülvizsgálja a zárszámadásokat és határoz annak jóváhagyása tekintetében, dönt a beterjesztett javaslatok felett és megválasztja az egyházmegyei közgyűlésre kiküldendőket. A gyülekezet választ saját kebeléből presbitériumot s ez a testület a közgyűlés végrehajtó szerve. Ezen elveknek megfelelően szervezte meg egyházunk alkotmánya az egyházmegyét, egyházkerületet és az «egyetemes egyházat» is. Ezek a közületek is a közgyűlésen látják el hatáskörüket. A közgyűlés a közvetlenül alárendelt közületek által kiküldött tagokból áll, s ezek vagy választás alapján, vagy hivataluknál fogva kerülnek oda. Az egyházmegyétől felfelé minden közületnek van egyházi bírósága s ezek közűi az egyházmegyei bíróság első fokon jár el, az egyházkerületi bíróság másodfokon, az egyetemes egyházi bíróság pedig harmad fokon. Az egyetmes zsinat az egyház törvényhozó testületé, mely esetről-esetre ül össze. Ülésein az államfő megbízottja megjelenhetik, de felszólalási joga nincsen. A zsinati határozatokat az államfő erősíti meg s ezzel az állami törvényekkel egyenrangúakká válnak. Az utolsó zsinati törvényeket e század elején hozták. Ezen a zsinati törvényho(folyt, a 8. oldalon) 4
