Utitárs, 1963 (7. évfolyam, 1-9. szám)
1963-01-01 / 1. szám
«Magyar Bethel» Az Utitárs olvasói közül bizonyára sokan hallottak vagy olvastak a nyugatnémetországi Bethelről, az epileptikusok városáról. Bodelschwingh Frigyes német evangélikus lelkész indította meg ezt a hatalmas intézményt, hét diakonisszával és egy pár ápolttal, Bielefeld mellett, 1872-ben. Ma már több helyütt működnek «fiók» - intézményei ennek a munkának és több mint 13 ezer ember tartozik gondozottjai és ápoltjai közé. Köztük több mint 6000 az epileptikus, valamint gyengeelméjű és nyomorék, többezer a szociálisan veszélyeztetett fiatal fiú és leány, vannak köztük öregek, otthontalanok, menekültek, továbbá «az országút barátai»: emberek akik sehol nem tudnak otthont találni, míg Bethelben meg nem nyugosznak. A munkát Bodelschwingh fia folytatta tovább az első világháború után. A második világháborúban a nemzeti szocialisták ki akarták végezni a betegeket is, bombatámadások is sok kárt okoztak. Mégis ma, amikor újra egy Bodelschwingh, az alapító unokája, vezeti az intézményt, sokkal szélesebbkörű munkalehetőségekkel végzi tovább Isten akarata szerinti szeretetszolgálatát. Ebben az intézményben dolgozott hosszabb ideig még az első Bodelschwingh idején Wallrabenstein Jakab evangélikus lelkész Magyarországról. Később, az 1920- as években gyakorlattá vált, hogy magyarországi evangélikus teológusok egy esztendőre, vagy akár csak pár hónapra is, kimentek Bethelbe gyakorlati szolgálatra vagy az ottani teológiai főiskolára. Egyetlen egy sem tért vissza onnan egész életre szóló döntések és benyomások nélkül. Magam is több mint három hónapot szolgáltam Bethelben mint ápoló. A fiatal Wallrabenstein Jakab lelkész számára ez a teológiai tanulmányokkal egybekötött «kékkötényes» szeretetszolgálat döntő volt. Innen hozta magával a segítőkész, szolgáló keresztyén szeretet lelkét. Amikor hazajött Magyarországra, életét egészen az irgalmasság szolgálatának kívánta szentelni. Világosan látta azonban, hogy Isten ébresztő kegyelme nélkül nincs keresztyén szeretetszolgálat, legfeljebb humanista szeretetből fakadó munka. Ezért mint fiatal lelkész, sok más társával együtt, evangelizációs munkát folytatott. Ezt a munkáját egyes egyházi felső hatóságok nem nézték jó szemmel, s ezért egy társával együtt arra az elhatározásra jutott, hogy lemond evangélikus lelkészi állásáról. Több éven át a methodista egyház keretében dolgozott, előbb szeretetmunkában, majd gyülekezeti munkában, de mindvégig megmaradva evangélikus egyházunk tagjának. 1932-ben reaktiválását kérte az evangélikus egyháztól s ezt meg is kapta. Sajnos nem valósulhatott azonban meg az a vágya, hogy az evangélikus egyház keretében lehetővé váljék egy epileptikus szeretetotthon felállítása. Bár már akkor is sokan voltak, akik megértéssel és felelősségérzéssel támogatták ezirányú fáradozásait, de az egyház vezetőinek értetlensége, valamint a diakonissza anyaházaknak ép akkor nagyobb mértékben kibontakozó munkája elterelte a figyelmet egy ilyen szeretetintézmény megszervezéséről. Wallrabenstein azonban tudatában volt, hogy Isten ép egy ilyen feladatot jelölt ki neki, s egyedül családjára támaszkodva s egy pár barátjának támogatása és imádsága mellett maga bérelt ki Budakeszin két-három családi házat s kezdte el a szolgálatot «Magyar Béthel» név alatt. Az első esztendőkben evangélikus lelkészek egy csoportja s azok gyülekezetei is mögé állottak. Támogatója lett később a «Magyar Béthel»-nek az evangélikus Missziói Egyesület, mely az ébredésért imádkozó és evangelizációs munkát hordozó evangélikus lelkészeket fogta össze. A Missziói Egyesület az intézménynek mintegy irányítója és «igazgatósága» lett. Ez a lépés komoly segítséget jelentett Wallrabenstein számára. A harmincas években, amikor a finn testvéregyházból érkezett indítások nyomán az ébredés szele megérintette egyházunkat, Wallrabenstein nagyon hívott és várt lelkész volt sok gyülekezetben, ahol mindig többen és többen ébredtek fel az irgalmasság szolgálatának felelősségére. A diakonissza anyaházak munkája is mindig nagyobb tért hódított egyházunkban, s így a diakóniai szolgálat nem volt már idegen test, hanem a keresztyén életnek természetes velejárója. Sok nehézséget okozott azonban Wallrabensteinnek a munkatársak kérdése. Evangélikus diakonisszák közűi nem kapott megfelelő és állandó munkatársakat. A methodista diakonisszákat, akik eleinte segítették, más munkaterületek kötötték le. A munka különlegessége és különösen nehéz volta bizony nem vonzott munkatársakat Béthelbe. így eleinte senki más nem állt mellette, mint felesége, még kiskorú gyermekei s önfeláldozó evangélikus papné sógornője. Amint azonban a gyerekek nőttek, úgy nőttek bele a szolgálatba. Otthonuk, családi életük beleolvadt a «Magyar Béthel» házainak életébe, vagy úgy is lehetne mondani, hogy az epileptikus gyerekek és gyógyíthatatlan örögek közötti élet volt igazi családi életük. Később Wallrabenstein legidősebb fia elvégezte a gyógypedagógiai főiskolát, s mikor megnősült, gyógypedagógusnő feleségével együtt újabb házat bérelt a meglevőkhöz. Ebben együtt tanítottak nevelhető és képezhető gyermekeket, akik az apa vezetése alatt álló intézetből kerültek ki. így folyt ez a munka egészen az ostromig, 1944-ig. Közben a gyülekezetekből is jelentkezett szolgálatra egy-egy férfi vagy nő, épen úgy mint ahogy Wallrabenstein annakidején maga is «kékkőtényes» szolgálaton volt Bodelschwingh atyánál. (Folyt, a februári számban) Sztehló Gábor Teljességgel az ő kezében van minden. A várakozás és a cselekvés egyaránt az övé. Ami pedig az időt illeti, kiszámíthatatlan és szándékosan az is akar maradni. De nem úgy kiszámíthatatlan, mint egy zsarnok a maga alattomosságában, hanem kiszámíthatatlan mint az atya, aki megvárakoztatja és meglepetéseket készít gyermekeinek. Istennek ez a velünk való kétféle cselekvési módja különösen világosan látható ebben a kedves, rövid 13. zsoltárban. Ennek a zsoltárnak az embere azt mondja el, ami éjjel-nappal számtalan csendes sóhajban az Ég felé száll. Nem kevesebb mint négyszer halljuk kiáltani egymás után: «Meddig!?» Meddig tart még? Meddig feledkezel el rólam végképpen? S hosszú-hosszú várakozási idő után végre megjön a válasz, amelyet még egyetlen egy őszinte kiáltásra sem tagadott meg az Űr. Most már nem kell többé kiáltania: Meddig! ? mert ennek a fájdalmas kiáltásnak a gyötrelme elvétetett tőle. Türelmének gyenge fonala úgyszólván újra összeköttetett, úgyhogy újra elviselhető már a helyzete és végül a hit hallatlan fordulatával azt mondja nekünk éppen ebből a 13. 2 W. Lüthi: Isten órája Mert én a te kegyelmedben bíztam, örüljön a szívem a te segítségednek; hadd énekeljek az Úrnak, hogy jót tett velem! Zsolt. 13, 6. Istennek velünk emberekkel és a világgal szemben tanúsított bánásmódjában két dolog tűnik fel újra meg újra. Először az, hogy Isten nagy távlatokban cselekszik. Ezért jól tesszük mi emberek, ha hosszú várakozási idővel számolunk. Akinek Istennel akad dolga, nem határozhatja meg a napot és az órát. Az egész Szentírás minduntalan e várakozásra és türelemre, kitartásra, állhatatos csendben maradásra int bennünket. Azonban egy másik vonás is végighúzódik Isten igéjén, az első laptól az utolsóig: amikor ütött az óra, Isten cselekszik, mégpedig hirtelenül és váratlanul cselekszik. Segítsége meglepően és villámgyorsan tör be. Sokáig tudja váratni övéit, ha azonban segít, pillanat alatt tud segíteni.
