Utitárs, 1962 (6. évfolyam, 1-11. szám)
1962-10-01 / 9. szám
Är fcUiCUr- QasnnKy J> (f chß(ßni t% külföldön élő magyar evangélikusok lapja VI. évf. 9. szám. Megjelenik havonként 1962 október. ‘Közösségünk katolikus testvéreinkkel (2.) «Una Sancta» Mire e számunk eljut olvasóinkhoz, már folynak a II. vatikáni zsinat tanácskozásai, melyeknek előkészületeiről szeptemberi számunkban adtunk rövid ismertetést. A zsinat elé széles körök tekintenek azzal a várakozással, hogy azon a római katolikus egyház tegyen valamit annak érdekében, hogy a szakadék a katolicizmus és a többi egyházak között ne mélyüljön, hanem kisebbedjék. Az utóbbi évtizedek sok jelensége indokolttá teszi, hogy a zsinattól ilyen lépéseket várjunk. Hogy protestáns részről az egyházak egységének gondolata mindjobban tért hódít, arról elevenen tanúskodik a modern ökuménikus mozgalom egész története. Az ökuménikus gondolat általános térhódítását mutatja az a tény is, hogy az elmúlt évben a keleti orthodox egyházak jelentős csoportja kérte felvételét az Egyházak Világtanácsába, ezzel is bizonyságát adva, hogy ők is komolyan veszik Jézus Krisztusnak azt az imádságát és kívánságát, hogy taníványai «mindnyájan egyek legyenek». Csak sajnálattal állapíthatjuk meg, hogy a római egyház részéről merev elzárkózás volt a válasz az egységtörekvésekre. Az 1925-ben Stockholmba összehívott keresztyén világgyűlésre mint minden egyház, a római egyház is kapott meghívást, de azt nem fogadta el, Néhány évre rá pápai enciklika fejtette ki, hogy a katolikus egyházzal az egység csak úgy állhat helyre, ha a szakadárok visszatérnek hozzá. Katolikus részről sem hiányoztak azonban a kísérletek arra, hogy protestánsok és katolikusok mint egyenrangú jelek találkozzanak. Ezek közűi a kísérletek közűi különösen is említésre méltó az ún. Una Sancta-mozgalom, melyet Dr. Max Metzger katolikus lelkész indított el a huszas évek végén, s mely Németország határain túl is jelentős visszhangra talált. (A mozgalom elnevezése az Apostoli Hitvallás latin szövegéből származik: Credo unam sanctam . . . ecclesiam, — Hiszek egy keresztyén anvaszentegyházat.) 1934- ben egy Berlin melletti katolikus papneveldében került sor az első nagyobb felekezetközi találkozóra, melyen német katolikus és protestáns evangélikus lelkészek mellett anglikán és svéd evangélikus lelkészek is résztvettek. Metzger XII. Pius pápát is kérte az egységmozgalom támogatására, s ezzel kapcsolatban még egy felekezetközi zsinat gondolatát is felvetette. Metzgert magát 1944 tavaszán kivégezték, többek között mert a Gestapo rájött, hogy az uppsalai evangélikus érseket békeközvetítésre kérte fel, ez pedig a hitleri Németországban hazaárulásnak számított. Az Una Sancta-mozgalom azonban Metzger halála után is tovább terjedt, s a háború után is lendületesen haladt előre. A Luther-kutató katolikus Josef Lortz professzor és más vezető katolikus személyiségek ismételten nyilvánosan is résztvettek felekezetközi rendezvényeken. Több helyen istentiszteleti helyiségek: templomok és kápolnák közös használata révén is erősödött az egység érzete. Az ismert katolikus teológus, Kari Adam, már arra is elérkezettnek látta az időt, hogy egy stuttgarti evangélikus templomban tartott előadásában azokról az engedményekről szóljon, melyekre a protestánsok számíthatnának a Rómával való egyesülés esetén. Magyarországon a két háború közötti időben a protestáns gyülekezetek, egyházmegyék és egyházkerületek évi közgyűlésein rendszerint szó volt a felekezetközi viszonyról, — bizonyságául annak, hogy ez a viszony problémája volt egyházainknak. Néha «felekezeti sérelmek» címszó alatt kellett foglalkozni vele, — máskor örvendetes jelenségekről adhattak számot lelkészeink és egyháztagjaink. Az Erős Vár c. amerikai testvérlapunk ez év májusi számban Egyed Aladár volt szegedi lelkész emlékezik meg néhány ilyen pozitív jelenségről. Elmondja, hogy egy alkalommal, mikor egy hívét katolikus temetőben kellett temetnie, az illetőnek katolikus hitvestársa mellé, csak a rém “ő falán kívül végezhette a remete, i szertartást, s a szertartás után a temető kapujában álló temető-gondnok nem akarta beengedni a temetőbe. A gondnokot útjából félretolva a sírnál imádsággal búcsúzott a halottól, s másnap — «követve a bölcs közmondást, hogy sohasem a lábnál kezdd el», írja Egyed Aladár — (Folyt, a 8. oldalon) A diósgyőr-vasgyári ev. templom.
