Utitárs, 1962 (6. évfolyam, 1-11. szám)
1962-02-01 / 2. szám
Kodály Zoltán: Távol élő magyarokhoz Finom, alig észrevehető kis alkatrész a nyelv, bonyolult szerkezetében mégis ő szabályozza az emberi életet. Szerepe fontosabb a társadalomban, mint a nélkülözhetetlen hajszálrugóé az óraműben. Játszi könnyedén árnyal, kifejez közeledést, tiszteletet, rajongást, megvetést, gúnyt, elutasít — egyetlen gyűjtőszóval: mindent. te — mondja a lángragvúlt szerelmes, hirtelen fordulatot adva kettejük addig bizonytalan kapcsolatának, túl a magázás fonák időszakán, de még innen az értelmetlen gügyögés ingoványain. Te — üvölti egy későbbi időszakban a nemes haragra gvúlt hitves, amikor az egykori dalia borvirágos orral és üres zsebbel tér haza, hajnali órán. És a nagyobb nyomaték kedvéért még hozzáfűzi: utolsó gazember! Te, kedves Gazsi öcsém — járt ki a megszólítás urambátyám letűnt korszakában a táblabíró úr nagyreményű pártfogoltjának, aki második napja tevékenykedett a XII. ügyosztályon. Viszont, jöjjön csak ide Fekete úr, volt a neve negyvenévi odaadó szolgálat után a kontírozó könyvelőnek, akinek véletlenségből a Szondy utcában ringott a bölcsője. Te ostoba fajankó — dörmögte a hetedik gimnáziumban közvetlen hangon a fizikatanár, de hármast adott félévben. — Jelölt úr, ön nem eléggé tájékozott — közölte választékos orrhangon a statisztika professzora az utolsó szigorlaton és elbuktatott. Te, Nagy elvtárs, zseniálisan láttad meg a kérdés súlyponti részét — közli az osztályvezető az igazgatóval. — Bezzeg maga, Kis kartárs, még mindig helytelenül viszonyul a takarékossági mozgalomhoz — tereli helyes irányba az előadót. Te vadbarom! — üvölti a kékrevált néző kedvenc középcsatárának a Népstadion páholyából, amikor az két méterről az üres kapu fölé bombáz. — Nagyon örülök, hogy megismerhettem, évek óta ön a labdarúgó ideálom — közli másfél órával később elfogultan, midőn a Búbánathoz címzett talponállóban véletlen szerencse folytán összeismerkednek. Te, drága Gyulám, semmit sem tehetek az ügyben — sajsálkozik széttárt karokkal a minisztérium főtanácsosa, egykori számtantanára előtt, akinek két évtizeddel korábban, az I/b-ben reszkető szájszéllel így rimánkodott: drága jó tanár úr, kérem, ne tessék beírni az intőkönyvembe, hogy én loptam el a szertárkulcsot. Megkülönböztetett hódolatom, eminenciás püspök úr — köszön kalaplengetve a buzgó hívő, aki bajban érezve magát, keresetlen egyszerűséggel ígv fordul a püspök legfőbb feletteséhez: Uram, segíts! Arra ugyanis még nem volt eset, hogy a következő válasz érkezett volna a felhők közül: — A maga ügyével nem áll módomban foglalkozni . . . Ivándy Ernő (Ludas Matyi) Amerikában járván szomorúan tapasztaltam, hogy magyarjaink menynyire oldott kéve gyanánt élnek. Míg a svédek, írek, olaszok, csehek és szlovákok amerikai állampolgárságuk mellett megtartják nyelvüket, szokásaikat, szervezeteiket, kapcsolatuk az anyaországgal szerves és állandó: a magyarok második nemzedéke már alig, a harmadik sehogy sem tud magyarul. Nem ismerik, nem követik az itthoni fejlődést. Mi tartja amazokat össze jobban, mint a magyarokat? A műveltebbjét a nagyobb kultúra. (Egyszer svéd énekkar adta elő Chicagóban a Psalmus Hungaricust, magyar énekkar, bár van itt-ott, nincs olyan fokon). A többieket a törzsi összetartozás, a népkultúrában gyökerező azonosság érzete. A magyaroknál mindkettő fogyatékos, helyette ott az ősi széthúzás, különcködés, különbködés. Hogy nem vágynak haza, érthető: itt rossz dolguk volt. De az íreket is a nyomorúság hajtotta ki, talán még nagyobb, mint a magyarokat. Mégis otthon a szemük és a szívük, különösen amióta független állam lett Eire, amiben nekik is nagy részük volt. A 200 éve kivándorolt angolok az Aopalachia hegyvidéken olyan dalokat őriztek meg, amilyeneket az anyaország már régen elfelejtett. A mi magyarjaink alig is tudnak egvebet a XIX. század divatos népszínműbeli népdalainál. Azokon túl legfeljebb az operettig terjed zenei igénvük. Nem ismerik igazi ősi népdalainkat, melyek különben itthon is csak most kezdenek köztudattá válni. CL. Magyar népdaltípusok. Ák. kiadó 1961.) Ebben persze az anyaország közoktatása is hibás: 1868 óta papíron volt ugyan énektanítás az elemi iskolában, de a legújabb időkig nem valósúlt meg annyira sem, hogy a zenei anyanyelv ismeretét útravalóul adhatta volna. A legnehezebb bányamunkára szorult honfitársainktól nem kérhetjük számon a műveltséget. De elegen élnek ott az anvagi kultúra olyan szintjén, amelynek szellemi kultúrájuk alatta marad. Ezektől méltán elvárhatjuk, hogy ne maradjanak el az anyaország kultúrális fejlődésétől. Mindenekelőtt a nyelv fenntartásáért, ápolásáéit tehetnének többet. Az erdélyi szászok még az 50—60 év előtti postai és közlekedési viszonyokhoz képest is elég távol estek anyaországuktól. Mégis az állítólagos magyar elnyomás alatt a brassói, szebeni könyvkereskedésekben ott láttuk a legújabb és legjobb német könyveket. Igaz, kivándorolt magyarjaink nem élnek olyan tömegekben együtt. Annál inkább kellene ápolniuk az összetartozást kis sejtekben. Erre legjobb eszköz a nyelv, irodalom és zene. A kétnyelvűség mindig egyik nyelv rovására esik. De beszéljék inkább angolosan a magyart, mint sehogy. A régi és fejlődő új irodalmat figyelemmel kísérni annyi, mint lépést tartani a magyar élet változásaival, résztvenni bennük a nagy távolság ellenére. Különben hol van ma távolság? Az idén hazalátogató amerikai magyarok közül beszéltünk olyannal, aki holland repülőgépen csak annyi ideig utazott ide, amennyit Budapesttől Csitárig kell vasúton töltenünk. De a gondolat még gyorsabb. S ha mi itthon gyakran gondolunk külföldön élő honfitársainkra, mint egy kiszakadt testrészre, érezzék ők is, hogy akárhova vetődtek, gyökerük itt van, s ha elsorvad, ők megszűnnek magyarok lenni, anélkül, hogy igazán másvalamivé válhattak volna. (Magyar Hírek). Sulyok Vince: Szálanként fogy a fény.... Elfogy a fény a tájból ó mily gyorsan fogy el hegyek és fenyőerdők fekete kontúrjai maradnak csak s mögüliik sötétkék felhők nyomulnak titokzatosan félelmetesen a savószínű sárga egekre láztól kísérteties gyermekkori estek telkembe visszatérő rémületének elmondhatatlan félelmeinek szivetszorító emlékeivel--------Nézem a rettentő fekete vonulást biztosan jön sötétségében könyörtelenül jön a halál--------Hozzámszüremlő boldog muzsikák távoli szép zenék csöndesítsétek gyötrődő szívemet —-----Szálanként fogy a fény a tájból a csillagok mind embertelenül messze vannak itt maradnak szín nélkül a hegyek elmosódó foltokban az erdők itt maradok én egyedül s nem vagyok másból csak hallgatásból, csak hallgatásból s elfehéredö szomorúságból---------Oslo, 1960. január 10. Sulyok Vince neve nem ismeretlen olvasóink előtt. Első verseskötetéböl («Rámdöntött világ» 1958) már közöltünk szemelvényt. Ifjúsági konferenciáink résztvevői mint előadóval is megismerkedtek vele. Most örömmel adunk hírt új verseskötetének megjelenéséről («Céltalan ég alatt», Brüszszel 1961. 76 o.) s adjuk belőle a fenti ízleli tőt. A kötet ára 1,50 dollár. Megrendelhető kiadóhivatlunkban vagy közvetlenül a szerzőnél: Björn Farmlands gate 16, Oslo. Te 5
