Utitárs, 1961 (5. évfolyam, 2-10. szám)

1961-02-01 / 2. szám

Hétköznapi csoda Az ausztriai példa Úgy történt, hogy éppen hetet mu­tatott az óra mutatója, amikor szokat­lan frissességgel rápillantottam. Igyeke­zett jó reggelt kívánni, valamint jelez­ni azt, hogy már ideje lenne kiugrani az ágyból, s egy félórát gyalogolni a vasút­állomáshoz, ahol a Judenau-i gyorsvonat 7-órakor vár érkezésemre. Mivelhogy ismerem már a vonatok pontosságát, semmi reményem nem volt hogy elér­hessem. Szinte hallottam a kalauzok kiáltását, majd amint elöirás szerint »bezárják« a kocsik ajtaját, és én ott feküdtem tehetetlenül elcsüggedten he­lyemen - hat reám váró konfirmandus­ra gondolva. Egyik kollégám vigasztalni akart bánatomban, azonban egyszerűen felfoghatatlan volt számomra mindaz ami történt. A következő pillanatban határoztam. Ezt a szolgálatot egysze­rűen annak a gondjaira bíztam, aki ké­pes arra, hogy csodákat tegyen. Talán a következő perc már az utcán talált, amint épp egy üzletre váró taxis felé siettem. Kértem, elvinne-e azért a pénz­ért, amit én adni tudok, de sajnos a pénzem, - ahogy ő mondotta - csak az ut feléig lenne elegendő. A vonat amit lekéstem már messze járt, amikor taxi­som letett Bécs határában, kivánva, hogy valami jószivü halandó megszánjon, és közelebb segítsen célomhoz. A forgalom ezen a hideg vasárnap reggelen egész csekély volt, csak elvét­ve száguldott végig egy-egy kocsi a cé­lom felé vezető utón. Életemben először próbára emeltem karomat, hogy egy autó felé nyújtva megállásra kérem. Az első kísérletemnél nevetve integettek felém, hogy sokan vannak, lehetetlen lenne felvenni engem is. Másodszor a piros index jobbfelé mu­tatott, és én boldogan szaladtam a kocsi felé. Az autóvezető első szava az volt, hogy csak egy közeli faluba megy, de addig magával visz. Helyet készít, - de jól esett a meleg a csípős országút után - S mindjárt érdeklődik, merre is vinne az utam? Elmondtam mindjárt törté­netemet - valahogy olyan bizalomger­jesztő volt az arca-, mondtam 8 órára hat konfirmandus vár engem, s bizony az idő már nagyon elszaladt. Magam­ban mégis örültem mert éreztem hogy­ha egyik nem is, de a másik szolgálat, a gyermekbibliaóra 9-kor sikerülni fog. Gondoltam az én »kisegítőm« szeret gyorsan vezetni, mert bizony nem ki­talanság azért, hogy megtartsuk a nyá­jat - és nyugtalanság azért, hogy még mindig olyan sokan kívül vannak az Ige prédikálásának hatáskörén. ☆ Ezt kéri tőlünk Isten: legyünk és ma­radjunk emberek. Ne kíséreljük meg isteneknek kijátszani magunkat. De legyünk emberek, legyünk férfiak - Krisztusért! Nincsen nagyobb kincs an­nál mint amikor Isten kezébe veszi az életünket és elkezd bennünket Krisztus­ért élő emberekké, szolgákká, formálni. mélte autója sebességmutatóját. Nagyon sietett. Akkor, már éreztem valamit Néha rápillantott az órájára, de lába változatlanul szorította a gázpedált. Sie­tett! Többet nem is szóltunk egymáshoz. Már láttam a kastélyt, diákjaim ottho­nát. Tudtam mi történt. A kocsi hamar megállt, rápillantott órájára, s moso­lyogva csak annyit mondott; »öt percet magának is meg tudnak bocsátani.« Nem tudtam szólni, csak megszorítot­tam a kezét, s azután úgy búcsúz­tunk, ahogy jó barátok szoktak. Ez a «vasárnapi szolgálat« sokat jelentett nekem. 9-kor, - a konfirmandus óra után - valamennyien ott ültek a »templom­teremben«, s nagyon figyeltek - talán jobban mint máskor - mikor az irgal­mas samaritánus történetét hallották tőlem. — Ugy-e milyen mindennapi törté­net? Talán hasonló már veled is tör­tént számtalanszor. Vájjon te minek ne­vezted? Galavics Sándor (Wien) Ember és világ A természettudomány kutatásainak eredményeiben elénk tárul a mai, mo­dem világ. Az elért eredményeket föl­foghatjuk, mint mindazt, amit a Mia­tyánk negyedik kérésében Istentől ké­rünk. Isten megengedi, sőt parancsolja, hogy mi a tudományokon keresztül a mindennapi kenyeret, s egyéb szükség­leteinket megszerezzük. A természettudományi kutatások eredményei gyakorlati vonatkozásban Isten igéje alá kell hogy tartozzanak. »Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de lelkében kárt vall?« (Mt. 16,26). A tudomány gyors előrehaladásának következtében túl gyorsan leszünk az »Alkotás« urai. Az »alkotás« egyszerű »természetté« változik át szemünkben, nem látunk benne mást, csak kutatásunk tárgyát, ahol számunkra etikai szabályok már elvesztették jelentőségüket. Egy ilyen korszakban élve különösen szem előtt kell tartanunk a kérdést, hogy milyen álláspontot, milyen nézetet kell a »mai embernek« a számunkra mindig nagyobbá váló világmindenség­ben elfoglalni. Én úgy gondolom, hogy a 139. zsol­tárban találunk feleletet: »Ha a menny­be hágok fel, ott vagy, ha a Seolban vetem ágyam, ott is jelen vagy, ha a hajnal szárnyaira kelnék és a tenger túlsó szélére szállnék is, ott is a Te ke­zed vezérelne engem.« Minél mélyebbre hatolnak a kutatók a világűr titokzatos világába, és minél nagyobb és kiválóbb eredményeket érnek el, annál világosab­ban kell, hogy a »mai ember« az ő »semmiségében« a Szentirás mondatát átérezze és felfogja: »neveden szólítot­talak téged«. Divatba jött a kis nemzetek dicsé­rete. S bizonyára nem ok nélkül. Akik­nek kevés vesztenivalójuk van s presz­­tisük kockáztatása nélkül szólhatnak bele vitákba, azok bátrabban tudnak kiállni elveik, meggyőződésük mellett. Nemhiába van pl. a skandináv országok szavának súlya, a nemzetközi életben is s egyházi vonatkozásban is. Mikor most »az ausztriai példáról« írunk, nem azokra a gazdasági vagy más eredményekre gondolunk, melyeket a kis Ausztria, az öt év előtt megszűnt megszállás óta, elért, hanem ausztriai magyar hittestvéreinkre. Lapunk anyagi helyzete, a külföldi egyházi támogatás megszűnésével, ne­hezedik. Mint minden újság, egy egy­házi lap is csak úgy tud fennmaradni, ha az előfizetések rendszeresen befut­nak. Természetesnek kellene lennie, hogy a gyülekezetek áldozatkészége is ott álljon lapunk mögött. Mikor a múlt év végen erre vonako­­zólag körlevelet küldött ki az Utitárs pénzügyi bizottsága, Ausztriából kaptuk az első s eddig a legbiztatóbb választ, - abból az országból, mely anyagilag még mindig nem állt egészen talpra, s ahol még ma is sok magyar él tábor­ban vagy legalábbis jóval nehezebb anyagi körülmények között, mint más országokban. Hadd mutassunk itt egy kis, külön­ben rokonnép példájára is. Nemrég irta egy külföldi magyar lap, hogy a svédországi észtek önkéntes észt adót is fizetnek, a mellett hogy természete­sen nem mentesek a svéd adó alól sem. S ezt kezdettől fogva megtették, - nem hangoztatva, hogy nekik »jár« az állás, a lakás, a bútor, a sok kedvezmény, - vagy az ingyen egyházi újság ... Hol vagyunk mi ettől? Pedig nem kellene lassan arra gon­dolnunk, hogy magunknak is kell ál­dozatot hoznunk ? Ha tényleg örvendünk az egyházi élet szabadsága felett jelen­legi uj hazánkban, akkor a magyar egyházi élet előfeltételeit is meg kell te­remtenünk. Az anyagi előfeltételeit is. Vegyünk példát Ausztriáról. T. L. így nem fog a ma embere a modern természettudomány áldozatává válni, amely őt, mint a természeti törvény legfelsőbb és abszolút normáját ábrá­zolja, ahol ö - a mai ember - végső fokon nem több, mint a »matéria« és a »törvény« eredménye. Az ember, a »mai ember« is Isten teremtménye és lénye azon alapszik, hogy Istent hallja, s neki választ ad. Éppen ezért bármenny­ire is erőlködik, nem tud és soha nem fog tudni több lenni, mint Isten hatal­mának e földön élő képviselője. Egy közismert, nagyrabecsült teoló­gus mondotta: »az ember a földön az ég alatt él«. - Igen, éppen ezért nem lesz ő a világűrben sem több, mint Isten alattvalója. Zulauf Gusztáv (Heidelberg). 2

Next

/
Oldalképek
Tartalom