Utitárs, 1960 (4. évfolyam, 3-11. szám)

1960-03-01 / 3. szám

D. George Pearce:

Luther és az angol reformáció

(folytatás és vége)

Luther írásain és kiváló angol reformátorokkal való személyes kapcsolatain kivül, még egy harmadik csatorna is volt, amelyen át evangélikus elvek befolyást gyakoroltak az angol reformációra. Ezt a csatornát a theologiai konferenciák képezték,amelyekVIII Henrik kívánságára Barnes rendezőben folytak. Nem mintha a királyt a theologia érdekelte volna, az ö egyetlen gondja királysága biztonsága volt. Ezt fenyegette ekkor V. Károly németrómai császár és I. Ferenc francia király koalíciója. Ameddig részükről invázió fenyegetett, Henrik kereste a Schmalkaldeni Liga segítségét és hajlandó volt evangélikus tantételekről tárgyalni, amit a Schmalkaldeniek kitartóan követeltek. Valójában azonban nem volt szándéka doktrinális változtatásokat tenni. Ez a magyarázata VIII. Henrik feltűnő irányváltozásainak az 1535-1539 években. Bár a király szándéka nem ez volt, mégis ezek a konferenciák utat nyitottak a lutheri hittételek számára az anglikán egyház hivatalos doktrínájába. Most nézzük azokat a bizonyítékokat, amelyek az evangélikus tanok befolyását mutatják a mai angliai protestantizmus theologiájára és istentiszteletére.

Az angol biblia az a könyv, amely a legnagyobb hatást gyakorolta az angol nép életére és hitére. Egyben ez az a könyv, ahol Luther befolyása legjobban észlelhető.

Még mielőtt Tyndale f ordítása a nyomdát elhagyhatta volna, máris így nevezték: »Luther Ujtestámentum angolul«. Cochlaeus János, Luther római katolikus ellenfele szerint ez a fordítás és minden körülötte csak része volt annak a nagy tervnek, hogy Angliát evangélikussá tegyék. Allitólag Kölnben véletlenül meghallotta két nyomdász beszélgeltését egy korcsmában, amelyben azzal dicsekedtek, hogy »akár akarja a király és a kardinális, akár nem, egész Anglia rövidesen evangélikus lesz.« Meghívta a nyomdászokat otthonába és borral itatva őket megtudta »titkot« milyen módon fogják majd Angliát Luther pártjára megnyerni. Azzal. hogy 3000 angol nyelvre fordított evangélikus Ujtestámentummal elárasztják! Cochlaeus minden módon igyekezett Tyndale fordítását discreditálni és terjesztését károsan befolyásolni azzal, hogy evangélikusnak bélyegezte. Modem kutatók egyébként ebben tökéletesen egyetértenek. Az egyik így ír: »Bárki,

akinek módjában állt egymás mellé helyezni Luther 1522 szeptemberében nyomtatott Ujtestámentum fordításának egy lapját és Tyndale 1525 szeptemberében nyomtatott angol fordítását, első pillantásra tisztán láthatja az előbbi nagyarányú hatását, bár egyetértenek abban, hogy Tyndale fordítását az eredeti szövegekből végezte.

Minden esetre ugyanaz a szívhez szóló egyszerűség, ugyanaz az ütemes erő, amely Luther bibliáját jellemezte megtalálható a három fordító (Coverdale, Rogers és Tyndale) müveiben, amelyekből származik a könyv, - minden későbbi kisebb átjavítás ellenére is, mely felé fordul ma is minden protestáns brit keresztyén, hogy világosságot, életet és megváltást nyerjen.

Az anglikán egyház Harminckilenc Tételében ma is látható Luther theologiájának kitörölhetetlen befolyása. A 39 tétel doktrinális kijelentése, hivatalos megnyilvánulása annak, amit az angol egyház hisz és amivel ellenkezőt az egyháznak egyetlen papja sem taníthat. Ezen a helyen utalnunk kell a már vázlatosan említett tárgyalásokra, amelyek 1535 és 1539 között Wittenbergben és Londonban folytak. E tárgyalások 13 hittétel elfogadása után megszakadtak, mivel VIII. Henrik Aragóniái Katalintól elválásának helybenhagyását kérte Luthertől. Luther a kérést szentírási alapon vissza utasította.

(folyt, a 8. oldalon).

LÁTÁS

Néha az ember a legköznapibb dolgokon is csodálkozik, máskor pedig rendiküli és meglepő dolgokat is természetes egyszerűséggel vesz tudomásul. így voltam én is, amikor megszokott nappali álmomból felébredve váratlanul egy folyó partján találtam magam. Olyan magától értetődő természetességként fogadtam a szokatlan köryezetet, ahogy az ember csak olyan dolgot szokott szemlélni, amely önmagából ered és ezért természetes.

Pedig lett volna min csodálkozni.

Először nem láttam mást magam előtt, mint egy nagy széles folyót és csak azt éreztem, hogy nekem a folyón mindenképpen át kell mennem. Homályosan emlékeztem arra, hogy mielőtt idértem és itt holtfáradtan elaludtam volna, valami elöl menekültem és valami felé igyekeztem.

Igyekvés valamiért és menekülés valamitől. Mint annak a szamárnak az esete, akit elöl takarmánnyal csalogatnak, hátul ostorral biztatgatnak, hogy haladjon.

Furcsa, hogy sem az üldözőmnek, sem a célomnak mibenlétét nem ismertem fel határozottan.

Az ember minden fogalmat érzéki képekben szemlél. A lelki tartalmakra és jelenségekre nincsen más szavunk, mint amit az anyagi, a tárgyi világból merítünk. Az ógörög nyelvben egyazon szó jelentette a félelmet és a futást. Az ösztön szó az ősi szerszámból, az ösztökéböl ered. Trgy hajt bennünket valami az ösztönnel, mint ahogy őseink hajtották a marhákat az ösztökével. A német Trieb szó is egészen hasonló eredetű. Beszélünk az érzelmek nagyságáról, mélységéről, forróságáról, a bánat tompasságáról, a gondolat sötétségéről vagy világosságáról és a szerelem vakságáról. A léleknek nincsenek külön szavai, mert a beszéd már a külvilághoz tartozik.

Az a két erő, ami engem idáig hajtott, szavakkal ki nem fejezhető, képekkel nem érzékelhető. Sem a félelem okozója, sem a célom tárgya nem kapcsolódik a külvilághoz. Ezért, ha nyugodt pillanatokban elemezni próbáltam őket, nem akadt semmi, a mi megfogalmazható, leszögezhető, meghatározható, vagy körülírható lenne. Általában hiszem, hogy az emberi megismerés csak kifelé fordulhat, hiszen másképpen már nem megismerésről, helyesebben értelmi megismerésről, hanem átélésről beszélünk. Ha mégis megpróbálom az élményeimet kivetíteni, útbaigazitólag és sejtettöleg csak azt mondhatom: amitől menekültem, az a Semmi és ami felé igyekeztem, az a Lét, az Élet, a Valóság, az Igazság.

Ott álltam a folyó partján és tudtam, hogy át kell jutnom rajta, mert odaát van minden, amit akarok, itt pedig minden lépés visszafelé egy darabka pusztulás. A helybenácsorgás elgyengít és igy szintén pusztulást jelent.

De hát érdemes-e örökké futni, vágyni üldözni és irtózni-menekülni egyaránt?! Mint a kismadarak: ők kapkodják a rovarokat és őket kapkodják a ragadozók. (A hasonlat persze sántít, mint mindegyik, mert a szemlétetés kedvéért kiemel valami helyzeti jelleget és elhanyagolja a többi sajátságot).

Tehát álltam a folyóparton és töprengtem és szemlélődtem. Keresten valami tartalmat, valami értelmet az életnek.

És akkor a folyó vizébe tekintettem.

Káprázva hunytam be a szememet és csodálkozva nyitottam ki újra.

A hullámok játékos remegése, tánca ezerféle változatban verte vissza a nap hajnali (vagy alkonyati?) fényét és igazolta, ha nem is azt, hogy mozgásban és változásban, az élet lüktetésében van egyedül a szépség, de azt mindenesetre, hogy a szépség ebben a lüktetésben nyilvánul meg, adatik oda nekünk, embereknek.

Szinpompa a szédítő mélységben! Lehet-e ennél szebbet elképzelni? Csak néztem, néztem a mélybe, és nem tudtam a szépséggel betelni. A színek, — aranyos és ezüstös, zöldes és vöröses és kéklö fények - a nap és a víz, a mélység és a fény ... az egész élet ott volt a mélységben és egész lelkem leszédült feléje. Szinte elfelejtettem, hogy a szépség csak arra való, hogy nézzük és vágyakozzunk. Ugrani akartam a mélybe, a szépségbe, a fénybe, a pusztulásba.

De akkor egyszerre csak úgy tűnt, hogy a szép szinek szivárványos szó-4