Út, 1960 (2. évfolyam, 1-8. szám)
1960-10-01 / 8. szám
1960. október ÜT 15. oldal Ez a szócska néha igen nagy jelentőségű. A felkelés alatt például, ha itt, vagy ott a kormánynak a „demokratikus pártok" és a fegyveres felkelők képviselőiből való összeállítását követelték, fontosabb volt, mint az előző két szó. Erre az időre emlékezünk, amikor ÉS rovatunkban az u. n. demokratikus pártok és az emigráció egyéb „demokratikus" formációi kapnak helyet. így az „és" szócska és az alatta közlésre kerülő írások nem olyan fontosak, de — hisszük — néha érdekesek. Hogy fontosságát is visszadjuk e szónak, rovatunkban egyeb derűs írásokat is közlünk . . . Akik eljegyezték magukat a marxizmussal A szociáldemokrata emigráns csoport egyik Angliai vezetője panaszkodott egy magyar papnak, hogy ővelük, — mert szociáldemokraták, — senki nem akar már „összefogni . . „Én sem.“ — szólt közbe az Egyház derék szolgája. ,De miért?* — kérdi a marxista. „Hát annak oka van. Hogyan is magyarázzam meg? Legjobb talán, ha egy rövid történetet mesélek el: Egy irodában csinos fiatal asszony dolgozott. Szeretett tetszeni a férfiaknak, szerette magára vonni a figyelmet. Hogy ezt elérje, feltűnően öltözködött, festette magát, igyekezett szellemes lenni. Férfi kartársai mégis kimértek, hűvösek maradtak vele szemben. Hogy megtudja, mivel oszlathatja el a közönyt, egyik nap kereken megkérdezte őket: mivel tudja egy asszony ezt elérni? Mi az, amit a férfiak először néznek meg egy asszonyon? — A válasz a következő volt: A jobbkéz gyűrűsujját . . .“ Szerkesztői gondok Vannak emigráns lapok, amelyek megfelelő munkatársak híjával vannak. Különböző módon segítenek magukon. Van, amit évek óta egy ember izzad össze, van olyan, melybe jóakarói úgy könyörögnek, koldúlnak össze ismerőseiktől cikkeket, mint otthon a faliújságszerkesztők. A lap hasábjainak ilyenfajta megtöltése persze újabb nehézségeket okoz. Már azért is, mert az így szerzett cikkírók hiúsága aztán határtalan. Kis ízelítőt ad ebből az alábbi történet: Egy Kovács István nevű külföldön élő honfitársunk hosszasan kérette magát, míg ráállt a cikkírásra, — emellett azonban hizelgett is neki, hogy nyomtatásban megjelenik cikke. Alig várta, hogy a lap megérkezzék. Mikor aztán az újságot kézhezkapta, első dolga volt, hogy megkereste írását és dagadó mellel, figyelmesen végigolvasta azt. Minden rendben is volt, a megjelent szöveg nagyszerűen, szóról szóra, betűről betűre egyezett a kézirattal. Mégis kellemetlen volt valami: alatta cikkíróként nem „Kovács István“ állott, hanem rövidítve, „Kovács I". Ami jelenthet „Kovács Imrét" is . . . Másnap találkozott a szerkesztővel s az ügyet szóbahozva, sértett büszkeségében nagy jelenetet rendezett. A „bűnös" udvarisasan bocsánatot kért. Lassan sikerült annyira megnyugtatnia a panasztevőt, hogy az már sajnálta előbbi hevességét. Elnézést is kért miatta. Fáradt legyintés volt a válasz: „—Nem tesz semmit, öregem. Azt hallottad volna, hogy Kovács Imre milyen lappáliát csapott ebben az ügyben tegnap! ..." Körforgalom A londonban élő emigráns szociáldemokrata újságíróról beszélik, hogy egyszer órákhosszat keringett autójával egy téren. Végül leállította egy rendőr és megkérdezte tőle, hogy miért hajt mindig körbe, balra. „— Elromlott a bal indexem, nem tudom visszahúzni.“ — felelte. Ezért nem tudott más felé fordúlni... Akárcsak a politikában. Ki az úr a háznál? Legkedvesebb ellenségeink egyike, aki szintén lapot ad ki, beszélgetés során megbírálta az ŰT-at. Szerinte a fő hibánk az, hogy mindig azt írjuk, amit gondolunk. Azt tartaná helyesebbnek, ha inkább az ő gondolatainak adnánk hasábjainkon hangot. — „Én sem írhatom mindig azt, ami a szívemen fekszik, nekem is mások adnak útmutatást!“ — mondotta, nyomós érvként. Amit készséggel el is hiszünk neki. Egész lénye, magatartása, viszonyai bizonyítják, hogy szívesen enged mindenféle nyomásnak. Mikor legutóbb nála jártunk, éppen a padlót mosta. Nekem ilyesmi soha eszembe nem jutna . . .“ — jegyezte meg a vigasztalan látványra munkatársunk, Radikalinszki. ,— Óh, énnékem sem’ — válaszolt a kedves ellenség kényszeredetten mosolyogva. — ,Viszont a feleségemnek . . .* Mindenki a maga lovát dicséri „Egyedül a harmadik út menti meg a magyarságot a kommunizmustól!“ —! fejezi be cikkét laptársunk. Még nagam előtt látom a cikkírót, akivel hajdanában külföldi lakhelyén beszéltem. „Remek ország ez. Az időjárás nagyszerű a reumatizmusra!" — mondotta. Azután hozzátette: „Én is itt szereztem ...“ Otthoni történet Békekölcsön jegyzéskor kérdi Mari néni: —- „De nem vész el a pénzem? Ki garantálja azt, hogy visszakapom?“ — ,Kádár elvtárs.* — válaszolják neki. — „És ha valami történik vele?“ — ,Akkor a párt.* — „Hm. És ha egy szép napon megszűnik a párt?“ — ,Na, nem érne az meg 2000 forintot magának?* Sirodalmi újság... Az „Irodalmi“ Újság hasábjain egy tollnok sok évi gyakorlatra valló akkuratesszel taglalja azt a kérdést, hogy milyen veszélyeket rejt magában az antibolsevizmus. Mivel ez a lap Londonban jelenik meg és munkatársai, — állításuk szerint, — a bolsevizmus elől menekültek és maguk is bolsevistaellenes szólamokkal igyekeznek bizalmat kelteni, — felvetődik a kérdés, hogy miért éppen az antibolsevizmusban rejlő „veszedelmeket“ kutatják. Radikalinszky, az anti-antibolsevisták szakértője ezt a kérdést kérdéssel válaszolja meg: „Tudod, hogy ki volt erősebb Herkulesnél, bátrabb Achillesnél és szebb, mint Apolló?“ Gyengébbek kedvéért álljon itt a válasz is: „A feleségem első férje.“ Robinzonád Van az emigrációs irodalomban és politikában egy törekvés, amely arra irányul, hogy úgynevezett írókat minél nagyobb politikai szerephez juttasson. A törekvőknek ugyanekkor a politikával kapcsolatban elsősorban annyiból állanak ismereteik, hogy az huncut, mocskos dolog. (Hogy irodalmi szórendet és jelzőket használjunk.)
